Élő pokol

 

Demera sikoltani próbált. Nem sikerült neki. Hang helyett nyúlós folyadék jött ki a száján. Percekig harákolt, köhögött, amíg az utolsó csepptől is sikerült megszabadítania a tüdejét és a gyomrát. Az egész testében fájdalom lobbant, aztán egy pillanat alatt megszűnt. Köpött párat és megtörölte a száját.
Megfordult. Egy férfit látott, kezében egy nagy törölközővel. Végignézett magán, látta, hogy anyaszült meztelen, elvörösödött, és a kezeit összefonva a mellei előtt, amennyire tudott összekucorodott.
- Kisasszony! – mondta neki a férfi rezignáltan – Én 15 éve napi tizenkét órát dolgozok itt. El tudja képzelni, hogy mennyi meztelen női és férfitestet láttam már? Higgye el! Magának sincs semmije, ami más nőnek ne volna! Engem már az hoz izgalomba, ha ruhában látok valakit!
Demera nem mozdult.
A férfi odalépett hozzá, és átnyújtotta neki a törölközőt.
Ő gyorsan elvette, hátat fordított és beletekerte magát. Most, hogy már nem érezte magát meztelennek, visszafordult.
- Köszönöm… – nézett a férfira –… tudja, most vagyok itt először.
- Akkor zuhanyozó hátul, balra! Legközelebb majd emlékezni fog rá! Nagyon vigyázzon a vízzel! Az alapklónok neuromintái nem mindig állnak be időben. Ez túlérzékenységet okoz, de pár óra alatt elmúlik. Addig ne tegye ki az érzékeit erős behatásoknak! Ha elmúlt, ne felejtsen el visszajönni, megújítani a szerződését! Bár az alapklón ingyenes, nem árt, ha hozzászokik, mert később sok bajtól kímélheti meg magát ezzel!
Demera elindult. Hirtelen felszisszenve kapta fel a lábát. Lenézve azt hitte, hogy valami érdes dologra lépett rá, de csak a makulátlanul tiszta padlót látta. Azaz kicsit balra észrevett három porszemet. „Kezdődik már…” dördült a fülébe a férfi hangja, aztán szélvihar támadt. Pedig a férfi csak maga elé suttogott és sóhajtott egyet. Megfogta azt a valamit, amit kilincsnek látott.
Annyira meglepő volt az érintése, hogy alig tudta elengedni. A zuhanyozás viszontagságos volt. Egyszerre szurkálta őt milliónyi tű, csiklandozta a lefelé folyó víz. Egyszerre permeteztek rá izzó ólmot és folyékony nitrogént. Kimosta a száját egy kis vízzel. Remélte, hogy víz, mert ilyen ízeket még soha nem érzett.
„Szereznem kell egy csokit, amíg ez tart!” – gondolta.
A faliszekrény digitális kijelzőjén az „Demera” név kezdett villogni, majd a zár kattant egyet. Megtörölközött és kinyitotta a szekrényt. Könnyű ruha volt benne, pont a mérete. Felöltözött. Visszament és aláírta az új klónról szóló szerződést, utána távozott.

Szert tett egy csokira. Soha, soha nem érzett ilyen csodálatos ízeket. Amíg majszolgatta, hirtelen azon vette észre magát, hogy aprókat nyögdécsel a gyönyörtől. Ilyet más körülmények között, és nem nyilvánosan szokott csinálni, úgyhogy most rákvörösen, rémülten nézett körbe, de senki sem vette észre. Innentől uralkodott magán, de az édességet már csak azért is befalta. Ha valaki azt mondja neki, hogy nyolc hónapig ez lesz az utolsó jó dolog az életében, nem hitte volna el. Fél óra múlva az érzékei normalizálódtak. Újra képes volt normális emberként viselkedni.

Felkészült a legrosszabbra. A megbízója elé kellett állnia. Tudta, hogyha nem teszi, nagyon nagy bajba kerül. Így is nagyon nagy bajban volt. Az elpusztult hajót kölcsön kapta, és nem volt pénze a biztosításra.


A megbízó cég csoportvezetője ránézett:
- Nos, kedves hölgyem, szerencsével járt?
- Az igazság az, hogy nem uram. Orvul megtámadtak, és…
- Nem érdekel. Nézett rá hidegen a férfi. Ezért van a kaució. A cégünket csak annyi kár éri, hogy újra össze kell állítanunk a szállítmányt.
- Pontosan erről van szó! Nem kaphatnám vissza az összeg egy részét? Nem szándékosan vesztettem el a szállítmányt, és…
- Tessék???
Demera meglepetten elhallgatott.
- Hölgyem! Amikor ön a megbízást elvállalta, tisztában kellett, hogy legyen a veszéllyel! A dokumentumokon világosan közöltük, hogy a célállomás alacsony biztonságú rendszerben van! Ön aláírta a papírokat, innentől fogva nem értem, hogy miféle követelésekkel áll most itt elém! Távozzon, kérem!
- Uram, én nem követelek, én kérek! Az újrakezdéshez volna szükségem rá!
Mialatt beszélt, a férfi megnyomott egy gombot az asztal lapja alatt. Két őr lépett be.
- Kísérjék ki a hölgyet kérem!
- De hát értse meg, hogy…
Az őrök megragadták, és kikísérték. Egészen a cég ajtajáig kísérték, ahol aztán úgy kitessékelték, hogy ő majdnem felkenődött egy villanyoszlopra.

Ilyen megaláztatást még soha nem élt át. Csendben nyelte a könnyeit. Azt hitte túl van a nehezén. A hajót kölcsönző ember szimpatikus volt neki, remélte, hogy majd ő megérti.

Nos, a férfi valóban megértőnek bizonyult.
- Semmi baj, hölgyem, megoldjuk! De most kérem, utalja át a részemre az összeget, amit a hajó biztosításáért kapott.
- Elfelejtettem biztosítani. – sóhajtotta Demera. – Nem tudok fizetni.
- Ó, hölgyem! Dehogynem tud! Majd meglátja!
Jelzett, és két nagydarab férfi lépett be. Karon ragadták a pilótát, és elhúzták az asztal közeléből. A férfi felkelt az asztal mögül és lassú léptekkel elé állt. Minden figyelmeztetés nélkül gyomorszájon vágta.
Demera szemei kigúvadtak.
- Kedves hölgyem! – kezdett bele a férfi a mondanivalójába:
- Ön pillanatnyilag 300 ezer kredittel tartozik nekünk. Gondolom, megérti, hogy ez már egy olyan összeg, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni…
- Dolgozni fogok! – nyögte Demera levegőhöz jutva – Mint pilóta, pár hónap alatt összeszedem!
Újabb öklöst kapott a gyomrába, és a férfi félreugrott, mert Demera-ból sugárban jött ki a reggelije. A férfi undorral letörölgette a ruhájára került pár cseppet. Félig megemésztett csoki darabok feküdtek a padlón.
- Még nem fejeztem be. Majd szólok, ha beszélhetsz! – mondta ugyanazon a hangon, mint az előbb.
A nő felnyögött.
- Tudod, valóban dolgozni fogsz! De nem, mint pilóta!
- Akkor hogyan… - nyögte Demera, mire a férfi a hajába markolt és felrántotta a fejét.
- Nem vagyok biztos benne, hogy akarsz harmadikat is kapni! – ordította az arcába, aztán folytatta, mintha mi sem történt volna. A nő undorodott: rossz szagúnak találta a leheletét.
- Tehát ott tartottunk, hogy dolgozni fogsz. Most fél év próbaidőt adok, azaz dolgozhatsz, amit kedved tartja. Ha nem sikerülne rendesen törleszteni a havi… mondjuk ötezres… törlesztő részletet, akkor fél év múlva majd mi mondjuk meg, hogy mit fogsz csinálni! Tudd meg, hogy kivételezett vagy ezzel a fél év haladékkal. Voltál elég bátor elém állni. Ha küldeni kellett volna érted, sokkal rosszabbul járnál most. De addig is… - intett a gorilláknak, akik leszorították a pilótanőt az asztal lapjára -… van a számodra valamim!
Az kétségbeesetten sikoltozott és vonaglott. Azt hitte, hogy meg akarják erőszakolni. A férfi azonban csak az asztal mögé lépett, és kiszedett a fiókból valami pisztoly alakú dolgot.
Demera megmerevedett és kitágultak a szemei a rettegéstől.
A férfi a vállához szorította az eszközt, majd meghúzta a ravaszt. Nem dördült semmi, Demera csak egy erős nyilallást érzett.
Elengedték, felült.
Egy kedves kis jeladót kapott most ifjú hölgy! Tudja arra az esetre, ha mégiscsak pilótaként akarna dolgozni. A helyzet az – tárta szét a kezét – hogy nem tudok megbízni azokban a pilótákban, akik tartoznak nekem. Ígérgetnek fűt-fát, aztán huss, máris a galaxis túloldalán vannak. Én meg itt maradok kihasználtan, kifacsarva, kisemmizve! Ezért Ön az állomás területén lesz kénytelen munkát találni. Ez az ügyes kis szerkezet pedig jelzi majd a véletlenül épp a dokkok körül tartózkodó embereinknek, hogy ön az engedélyem nélkül óhajtana távozni. Ők pedig majd megteszik a szükséges intézkedéseket.
- Havi ötezer? De hát akkor öt évig…
- Emeljünk a részleten?
- De nyolcezernél többet aligha lehet itt havonta keresni!
- Az már a te bajod kisanyám. Még így is lesz legalább 90 éved kibontakozni!
Ezzel innen is kipenderítették.

Gurult néhányat a földön, aztán felült. A gyomrát markolászta.
- A csokim! – sírt fel panaszosan – A csokim!

Hazament. Ivott. Félt. Csak feküdt az ágyán, és az elmúlt 24 órán gondolkodott.
Reggel még minden csodálatos volt. Majdnem félmilliót kereshetett volna. Kapott kölcsön egy hajót. Sajnos a kaució összege mellett nem tudta már biztosítani, ahogy megígérte. Vagy a kaucióra lett volna pénze, vagy a biztosításra. Egyszer-kétszer átruccant már a célrendszerbe. Általában üres volt. Aki mer, az nyer.

Veszített.
A kapunál állt valaki. Rémülten vette észre, hogy befogja. Elugrott az első aszteroida mező felé.
Két Angel hajóba botlott. Egy fregattba és egy cirkálóba. Megfogták. Hirtelen megjelent a hajó amelyik a kapunál ráfogott. Egy Caracal volt. Szintén cirkáló. Kilőtte az Angel cirkálót. Ő megköszönte, de a másik nem válaszolt. A fregatt továbbra is fogva tartotta. Ő harcolt vele, de ekkor hirtelen elakadtak az ágyúi. A Caracal befogta. Rakéták tartottak felé. A fregatt is lőtte. Ő kétségbeesetten kapcsolta be a nanobot generátort, de az nem működött. A nyilvános csatornán segítségért esedezett. Aztán kegyelemért. Végül felrobbant a hajója. Tanácstalanul gondolkodott, hogy merre meneküljön. Az állomás, vagy a kapu felé? A Caracal újra befogta. És a POD hirtelen nem volt már képes ugrani. A rakéták pillanatokon belül végeztek az Angel fregattal. Aztán a támadója először szólalt meg:
„Vissza a rajtkockára kisanyám!”
Az első sorozat elsöpörte a POD védelmét. Mintha a Caracal-on egy nyúl fejét látta volna. Egy csontváz-nyúlét. Látta jönni a második sorozatot.
Fel akart sikoltani.
Nem sikerült neki. Hang helyett nyúlós folyadék jött ki a száján.

Másnap reggel úgy ébredt fel, mintha rémálomban lett volna. Kinyitotta a szemét, és boldog volt, hogy vége van. De a hasán ott voltak a lilás foltok. A válla halványan lüktetett.
Ifjú hölgyem! Üdvözöljük a való világban!

Demera-nak fogalma sem volt arról, hogy a történtek koránt sem voltak véletlenek. Az újságban rendszeresen jelentek meg hirdetések, amik irreálisan magas díjazásért kínáltak munkát. Mindössze csak a szomszéd alacsony biztonságú rendszerbe kellett elszállítani valamit. Olyan fiatal, tapasztalatlan pilótákra szakosodtak, mint amilyen ő volt. A munkát egy szállító cég közvetítette. Papíron. Csakhogy a cég vezetése nem tudott ezekről a küldetésekről. Csak az ügynök volt beavatva. Ő a kauciót tehette zsebre. Hiszen kizárt, hogy a küldetés sikeresen véget érjen. A pénzért neki kellett meggyőznie a delikvenst, hogy a jelenlegi hajója nem elégséges a feladatra. Ezt könnyen megtette, hiszen a csomag nagyobb volt, mint a biztosító által alapban a pilóták rendelkezésére bocsátott űrhajó raktere. Ekkor az ügynököt „váratlanul” nagylelkűségi roham fogta el, és ajánlott egy kiváló és megbízható hajókölcsönző vállalkozást.
Mindig volt jelentkező.

Demera tehát elment a hajókölcsönzőbe, aztán boldogan távozott a hajó papírjaival, és egy dokk számával. A kölcsönző cég olyan nagylelkű volt, hogy a díjat csak a hajó visszahozásakor kérte.
- Nem fog szépen kinézni! – figyelmeztette előre egy kedves, testes ember – Ez azért van, mert sokat használják! Nagyon megbízható hajó. Az ügyfelek szeretik.
Többször is felhívták a figyelmét, hogy a hajóra a Platinum biztosítást megkötni az Ő feladata. Lelkesen bólogatott. Persze, hát persze!
Aztán feltárult a dokk ajtaja, és ő megközelíthette élete első „nagy” fregattját. Nem volt bizalomgerjesztő látvány, de neki így is gyönyörű volt. A POD-ban feléledtek a hajó rendszerei, és ő legyőzhetetlennek érezte magát. Felszállt és átlépett az élet és a halál vonalát elválasztó kapun.

És ott várt rá a Caracal.
Az igazság az volt, hogy valóban várta. Csak őt, és senki mást. A hajója egy rakás roncs volt, amit összefoltoztak annyira, hogy képes legyen az űrben pár ugrást megtenni. Hajótemetőkből származó többé-kevésbé működő alkatrészek. Az egész nem került 20 ezerbe. De 300 ezer volt a biztosító által fizetett összeg rá. Egy valami volt, ami a kölcsönhajón kifogástalan minőségű volt. Egy jeladó. A Caracal innen ismerte fel, és találta meg. Nem menekülhetett. Demera tehát egy jól szervezett biztosítási csalás áldozata lett. A terv egyetlen sarkalatos pontja az volt, hogy a pilóta biztosítsa a hajót. A szervezet nem tehette meg. A rendőrség azonnal lecsapott volna rájuk.
Ő pedig nem biztosította a hajót. Ámde a szervezetnek erre az esetre is volt terve.
Demera jól látta a jelzést a gyilkosán, bár nem ismerte fel. A guristák karmai közé került.

Félt. Nagyon félt. Pár nappal később kiköltözött a tágas, világos, bérelt lakásából. Visszakapott valamennyit az előre fizetett összegből, és kivett egy jóval szerényebb hajlékot. Úgy gondolta, hogy pár nap után a hitelezői majd veszítenek az éberségükből. Elosont a dokkok felé. Hirtelen két férfi lépett elé, és felpofozták, majd hazazavarták. Biztos véletlen. Másnap újra megpróbálta másik irányból, hasonló eredménnyel.
Várt pár napot.
Újra megpróbálta. Verés.
Aztán egy héttel később végig próbált egy egész napot. Minden egyes órában más-más irányokból próbálkozott.
Az ötödik után már nem volt szívük verni. Csak elé léptek, és hazazavarták. A nő pedig eloldalgott, mint egy megvert kutya. Tulajdonképpen az is volt.
Demera még próbálkozott párszor, aztán belátta, hogy nem tud megszökni. Megpróbálkozott a hatóságokkal is, de a rendőrség utcája előtt elkapták, berángatták egy mellékutcába, és rettenetes verést kapott.
Soha többé nem próbálkozott. Feladta.

Elkezdett munkát keresni.
Mindenféle helyeken dolgozott. Olyankor az implant csatlakozót mélyen a hajába temette. Nem bírta volna ki, ha valaki észreveszi, hogy ki is ő valójában.
Eljött az első hónap.
Megjelentek nála. Fizetett. Maradt valami a lakáscsere során visszakapott összegből, meg amit a hónap alatt összeszedett.

A következő havi lakbérre azonban nem maradt semmije. Innen is költöznie kellett. Találta valami kunyhószerűséget. Volt víz, volt tető. Demera-nak viszont már semmije sem volt. Szörnyű hónap jött. Alig talált munkát. Nélkülözött. Azt gondolta, véget vet az egésznek. Csak nem volt pénze hat doboz altatóra. Pisztolya nem volt, a késhez túl gyáva volt, ugrani pedig szintén nem mert. A kötéltől irtózott. Félt a szenvedéstől.
És a második hónap végén nem tudott fizetni. Csak 1500-at.
Megkapta élete legnagyobb verését. Könyörgött. Megalázkodott.
Megmondták neki, hogy ha a következő hónapban nem fizeti ki a tárgyhavi és az előző havi részletet, akkor vége a próbaidőnek. Demera pedig tudta, hogy ez mit jelent. Örökre eltűnt volna az egyik bordélyházban.

A harmadik hónapban végre talált rendes munkát. Egy fémüzemben dolgozott 8500-ért. Egy váltás munkaruhát is kapott. Dolgozott. Megbecsülte magát. Túlórázott. és össze is jött neki 9500. De tudta, hogy az nem elég. Ki kellett költöznie a viskóból is.
És amikor egyszer csak elébe toppantak a harmadik hónap végén, kifizette a 10000-et. Azon az áron, hogy az utcára kényszerült. Mondta, hogy ő azért fizetett még ám 1500-at az előző hónapban. Mondták neki, hogy késedelmi kamat is van a világon.
Jobbára az utcán élt. Hetente egyszer meg tudta húzni magát egy-egy barátnőjénél, holmi brutális férjre hivatkozva, amit azok ránézve minden további nélkül el is hittek. Ilyenkor mindig meg is fürdött. És ez az egyszerű tett önmagában is képes volt boldoggá tenni. Néha belenézett a tükörbe. Olyankor sírt. Mivel sokat éhezett, lefogyott. A zsírt mindenhonnan felégette a teste, eltűnt a melle, eltűnt a feneke. Úgy nézett ki, mint 12 éves korában. A karjai, combjai is vékonyak, inasak lettek. Már maga is megrémült a saját arcától, a haja pedig csak arra volt jó, hogy az implantot takarja. A szemeiben az űzött vad tekintete izzott.
Egy este az utcán ténferegve meglátott valamit. Fények. Meleg. Ülőhely. És ő engedett a hívásnak és belépett. Egy kocsma volt az. Volt a zsebében 1-2 kredit. És ő rendelt. Moonshine, szake, pálinka. Attól függ, hol járt éppen. És már nem fájt annyira. Zsibbadás. Tompaság. Felejtés. Minden áldott este a kocsmában ült este 6-tól 10-ig. Utána elvackolt valahol, mert tudta, hogy a munkáját nem veszítheti el.
És a hónap végén kifizette az 5000-et, és maradt még 3500-a. Újból kivette azt a kalyibát, ahol előzőleg lakott. Ismét volt fedél a feje fölött. Az ivást viszont nem hagyta abba. Képtelen volt rá. Szüksége volt rá.

Demera sohasem tudta meg, hogy az ötödik hónap végére ledolgozta a tényleges kárt, amit a guristáknak okozott. Innentől hasznot hajtott.

Beállt a napirendje.
Reggel 7-től délután 5-ig munka. Utána irány haza, és gyorsan megfürdött, majd kimosta a munkaruháját. Amíg az egyiket hordta, a másik mindig száradt. Demera ügyelt a tisztaságra. Teljesen azért nem tudott kibújni a bőréből.
Délután 6-tól kocsma. Felejtés. Nincs fájdalom.
Este 10 óra után hazatántorgott és részeg álomba merült.
Hó végén mindig fizetett. Ha úgy érezte, hogy nem lesz elég, inkább nem evett. Sokszor volt így. Inni viszont mindennap ivott.
A hatodik hónap végén megdicsérték. Újabb hat hónap próbaidőt kapott. Maradhat. Csinálhatja azt, amit csinál.

A hetedik hónapban nagy baj történt. Beteg lett. Az üzemorvos elszörnyedve nézett végig rajta. Természetesen észrevette az implantot. Elképedve nézte. Demera neki is a szokásos hazugságot mondta. Harmadikban kirúgták az egyetemről. Az orvos minden további nélkül elhitte.
- Demera! Havi 8 és fél ezret keresel! Azt látom rajtad, hogy iszol, mint a gödény, de 8500-ból azért élelemre is kellene futnia!
A nőnek sikerült kivágnia magát a csapdából:
- Fizetnem kell még az egyetemnek. Tandíj hátralék. Havi 5000.
Az orvos megszánta. Adott neki gyógyszert a rendelő készletéből.
- Demera! Figyelmeztetlek! Amíg ezt szeded, ne igyál! Az egyetemen pedig próbálj fizetési halasztást kérni!
- Nem lehet! – sóhajtotta Demera.
Hazament. Három napig kibírta ivás nélkül.
A negyedik nap elment a kocsmába, és újra leitta magát.
A következő nap kábán, zsibbadtan is ébredt. Még a szokásosnál is jobban. Ez egész nap tartott. Rosszabb lett. És délután a targoncával felborított egy hatalmas állványt.
Kiabáltak vele. Letolták. Ő sírt, mentegetődzött. Hazazavarták pihenni. Megmondták neki, hogy az állása megmarad. Eddig jól dolgozott. A kárt levonták a fizetéséből.
És hó végén ismét nem tudott fizetni. De Demera gyorsan tanult. Hazudott, inkább nem adott nekik semmit. Már nem verték meg. Látták, hogy felesleges. Üvöltöztek vele. Csak taszigálták kicsit. Zokogott. Könyörgött. Ígérgetett. És szinte maga sem hitte el, de felajánlkozott. Kiröhögték. Mondták neki, hogy nem szeretik a fiúkat. Otthagyták. „12500” – mondták neki – „1 hónap múlva.” Demera örült is, meg nem is. 3500-at tudott volna adni. Így maradt egy ezrese. Az megóvta az utcától.


És eljött a nyolcadik hónap közepe, amikor váratlanul visszakapta a szabadságát.

Egy férfi jött be a törzskocsmájába. Egy minmatar kereskedő. Pilótára volt szüksége. Olcsón.
Megalkudtak. A férfi kiváltja, ő pedig két évig dolgozik neki, mint pilóta. Teljes ellátást kap.
Mindketten elégedettek voltak.
A férfi szót tudott érteni a bűnözőkkel. A saját nyelvükön: ököllel.
Volt pénze, hogy kiváltsa.
Miután az üzlet lebonyolódott a férfi behívta őt a szobába.
Lenyomta az egyik asztalra. Erősen leszorította. Mondott neki pár kedves, vigasztaló szót, aztán egy tőrt vett elő, és kivágta a vállából a nyomkövetőt. Ő szenvedett. Izzadtság gyöngyözött a homlokán, a teste görcsbe feszülten csapkodott. De nem kiáltott fel. Nem akarta megszerezni ezt az örömöt a korábbi fogva tartóinak.

Kiléptek az ajtón.
- Demera! – mondta neki a matar – Szabad vagy!
Ő pedig a férfi óriási megdöbbenésére így válaszolt:
- Nem, még nem vagyok az!
Aztán észrevett egy automatát valamelyik bolt mellett. Elkezdte húzni a még mindig csodálkozó társát.
- Gyere! Gyere! – mondta neki.
Ott álltak az automata előtt. Csokoládé volt benne. A pilóta a zsebeiben kezdett turkálni. Keresgélt, keresgélt. A kereskedő egy fémpénzt nyújtott felé. Tessék!
- Nem jó! Nem jó! – tiltakozott Demera – Nekem kell! Nekem kell kifizetnem!
Azzal végre előhalászott ő is egy fél kreditest, elvégre dolgozó nő volt.
Alaposan végignézte a csokikat, majd elégedetten bólintott.
- Óh, te vagy az!
A matar addigra rájött, hogy valamilyen szimbolikus eseménynek lesz tanúja. Az ilyen dolgok nagyon sokat jelentenek minden minmatarnak, úgyhogy némán figyelt.
A nő bedobta a pénzt, és kivette a csokit.
- Keressünk egy padot!
Találtak és leültek.
Demera kibontotta a csokit. Lassú, türelmes mozdulatokkal. Nem húzta ki még a csomagolásból, hanem behunyta a szemét és a résen keresztül hosszasan, mélyen megszagolta. Sóhajtott. Aztán teljesen kibontotta és majszolni kezdte.
Amikor végzett, felnézett a férfira:
- MOST már szabad vagyok! – mondta neki, és bőgve a matar mellére vetette magát. Hüppögve előadott mondanivalójából a matar megismerte a csokoládéhoz tartozó történetet. Az utcán járkálók csodálkozva nézték az állóképet. A padon egy gallente nő csontváza zokog egy nagydarab matar férfi mellére borulva, az pedig zavart arccal simogatja a haját és a hátát. Mosolyogni, vagy nevetni, mégsem mert rajtuk senki. Nem tartották jó ötletnek felbosszantani a minmatart.

Aztán elmentek az állomásról.

Három és fél hónap után a nő visszanyerte az eredeti formáját. Amikor nem repült, akkor evett és evett. Gömbölyödött. Visszanyerte az alakját, visszanyerte az erejét. Magabiztos lett.

Az első időkben még alázatos kutyahűséggel tekintett a férfira, akit ez rettenetesen zavart:
- Ne akarjál már engem szolgálni! – mondogatta neki – Szolgálta a népünk az amarrokat pont eleget. Gusztustalan dolog. Nem alázatoskodnod kell, hanem inkább működj együtt velem! Neked is lehetnek saját gondolataid! Érted?
- Igen. Igen – felelte Demera és tovább nézte a férfit azzal a „Csak szólj, és mindent megteszek érted! Mindent, mert megmentettél!” tekintettel.
A matar legyintett: „Eh, nem érted!”

Aztán az idő múlt, Demera sebei gyógyultak, az önbecsülése nőtt. Ez az alázatot racionalizálta benne, és szeretetteljes hálává, hűséggé, megbecsüléssé alakította át.

Bekövetkezett az első veszekedésük is. Egy ügylet megoldásával kapcsolatban homlokegyenest eltérő véleményeket vallottak. A csípőre tett kézzel dühösen kiabáló nő észre se vette, hogy a férfi már nem kiabál vissza, hanem a székén ülve, hátradőlve, vigyorogva gyönyörködik benne.

Aztán a pilótanőnek egyszer csak feltűnt, hogy nem érkezik válasz a mondanivalójára. Zavarba jött és elhallgatott. A matar felállt, odament hozzá, átölelte, és megpuszilta a homlokát.
- Látod? - mondta neki. - Megy ez! Így már sokkal jobban tetszel!

Demera kirohant a szobából, át a hajón, be a parancsnoki hídra, és szinte fejest ugrott a POD-jába. A férfinak ez a gesztusa volt az utolsó csepp a pohárban. A szeretetet, a hálát és a megbecsülést szerelemmé transzformálta, majd az egészet felrobbantotta. Pilótánk ott ült tehát a POD-ban, zavarban, tanácstalanul és fülig szerelmesen. Fél napig elő sem mert jönni.

Az eltelt idő alatt a férfi is bejárta a saját útját:
Először alapvetően önös szándékból segített. A kivásárlás díja apró töredéke volt csak annak, amibe egy pilóta két éves szerződése került volna.
Aztán látta a nő arcát, mialatt a jeladót vágta ki belőle. Pontosan kiolvasta az összes gondolatát. „Kemény kis nő ez!” – gondolta, és feltámadt benne a megbecsülés. Most már örült, hogy segített. Amikor egy óra múlva a mellére borulva zokogott, átérezte a másik emberi lény szenvedését. Szánalom és részvét ébredt benne az irányába. Együtt tudott vele érezni: a népe is átélte ezt. És onnantól fogva nem a „Ropi” becenéven gondolt a pilótára. Picit talán szégyenkezett is, amiért így nevezte el. Minden esetre, életre kelt benne a gyengébb iránt való védelmező ösztön.

A pilóta szorgalmasan, sokat és jó étvággyal evett. És pár hét után már nem volt olyan szögletes az alakja. A csontokat újra befedte a hús és az izom. Aztán a pilótaruha eleje emelkedni kezdett, míg a nadrágrész hátulja gömbölyödni. Ez a folyamat két hónapig tartott. Aztán a folyamat megállt, és Demera újra nőnek érezte magát.

A férfi haladéktalanul nekilátott a bosszantásának. Többek közt azért, mert Demera nagyon tetszett neki. Az utóbbi pár hét óta erősen vonzódott hozzá. A belső értékeit már az első nap felismerte, de mostanában a külső értékek is jelentősen latba estek.
- Mizújs, „Ropi”? – kérdezte meg tehát szélesen vigyorogva, mikor a pilóta egyszer elhaladt mellette.
Az kicsúfolt egyén lába lépés közben állt meg a levegőben. Éppen szerelmes gondolatai közben zavarták meg álnokul, ráadásul nem más, mint maga a gondolatok tárgya. Persze a nő titkolta a dolgot, mert a kezdeményezés azért mégsem az ő dolga. És ekkor orvul „Ropi”-nak merik szólítani! Őt! Pirulni kezdett. Oldalt fordult, és ahol kellett domborított, ahol kellett homorított.
- Te aljas! Ezt mered te „Ropi”-nak nevezni? Ezt?!
Erre a férfi még szélesebben vigyorgott.
Demera-nak lassan leesett, hogy átverték. Az öklöcskéit összeszorítva támadásba lendült. Egy perccel később már nevetve hemperegtek a szőnyegen, további fél perc múlva pedig a matar két vállra volt fektetve. A pilóta rajta ülve foglalt helyet. Egymás szemébe néztek és a tekintetük mágnesként vonzotta egymást.
- Nem vagyok „Ropi”! – suttogta a nő, mielőtt csókolódzni kezdtek.

Két hét múlva a kereskedő felbontotta a pilóta szerződését, és másikat kötött vele. Azt a bizonyos „holtomiglan-holtodiglan” jellegűt.

Az idő tovább telt. Tették a dolgukat. Éltek, kereskedtek. Átmentek megpróbáltatásokon. Sok mindenen. Barátokra, ellenségekre tettek szert.
És együtt voltak, boldogok voltak.

Demera azt a bizonyos 8 és fél hónapot soha nem felejtette el. Még akkor megesküdött, hogy bosszút áll, mikor verték. Várta a lehetőséget. Tizenöt évig türelmesen várt.

És akkor Lylian-nek, a legjobb barátnőjének az unokaöccse Robert, elvégezte az egyetemet. Csillaghajó pilóta lett. Eljött az idő. A terve mozgásba lendült. Az eltelt 15 év alatt nagy kereskedelmi vállalkozást alakítottak ki. Continuum-nak nevezték el. A férje, a vállalkozás elnöke, találkozót kért az egyik szállítmányozó cég elnökétől. Három perc múlva a férfi falfehér arccal hívatta a belső ellenőrzés vezetőjét. Egy perc múlva az kirohant az ajtón, miközben a kommunikátorába ordítozott. Tíz percen belül egy telefonvonalra fel volt szerelve egy lehallgató.

Fél óra múlva egy fiatal pilóta lépett be ugyanannak a cégnek az ajtaján. Az ügynök kedvesen fogadta. 70 ezer kauciót kért. A fiú mondta neki, hogy ez minden vagyona. „Nem baj!” – mondta az ügynök – „A küldetés után fél millióval leszel gazdagabb, és még ezt a pénzt is visszakapod!” A srác ráállt. Az űrhajó kapcsán volt egy kis gond. Szerencsére az ügynök ismert egy remek kis hajókölcsönzőt. A fiú megkapta a címet. Nagyon boldognak tűnt. Aláírták a papírokat. A fiú eltette a másodpéldányt. „Apám tanított erre!” – mondta – „Semmit se hagyjak ott, amit aláírtam! Úgyhogy magammal viszem az útra, hátha nem akarják majd befogadni az árut.”
Elment. Az ügynök idegesen telefonált:
„A hajó és a pilótája semmiképpen sem élheti túl!” – mondta.
„Eddig sem szokott megtörténni vele!” – felelte egy hang.

A fiút egy kedves, testes ember fogadta. Nagyon engedékeny és rugalmas volt. „Csak biztosítsd! El ne felejtsd!” – kiáltotta utána búcsúzóul.
A fiú POD-ját elnyelte a fregatt.

Nem a kapuhoz ment. Leszállt a szomszéd űrállomáson. Három pilóta lépett be a dokkba egy matar civil és egy gallente kommandós társaságában. Jó barátok. Az élet hozta őket össze. Természetesen a pilóták közül kettő Demera és Lylian volt. A harmadik Sato, egy caldari zsoldos. Nem pénzért jött velük. Szerette a barátait. A matar természetesen Demera férje volt, a kommandós pedig Philip, akit egy ártatlan kereskedelmi útjuk során járulékosan mentettek meg az amarrok kezéből. Félholt volt, kiápolták és életre szóló barátságot kötöttek.

A POD előkerült a hajóból. Kinyílt. A fiú előmászott. Dacára a nedves, latyakos állapotának, Demera odaszaladt, és szorosan megölelte.
- Nagyon jól csináltad Rob! Ügyes voltál! Tényleg! Nagyon köszönöm!
- Szívesen Demera néni! – pirult a srác, főleg, amikor a fellelkesült nő megborzolta a haját, és még két puszit is adott neki.
- Hé! A srác épp most szereti el a feleséged! Nem teszel semmit? – rikkantotta vigyorogva a kommandós a matar felé.
Mindenki felnevetett.
Persze Demera sem maradt adós. Elengedte a fiút, és vele együtt visszaindult a többiekhez. Odaszólt neki:
- Akkor este fél tízkor nálad, oké?
A srác persze rákvörös lett. A többiek vigyorogtak, mert tudták, hogy a kereskedő már készen áll a válasszal.

A matar a pilótanő mellé lépett, és jobb karjával átkarolta a vállát. Demera semmit sem érzett, de tudta, hogy mostantól acélkapocs tartja fogva. Nem is akart menekülni. Akaratlanul is hozzásimult a férjéhez. Az felemelte a bal karját, és megfeszítette az izmait. Az előbb még bő ing, majdnem szétszakadt a bicepszén. A kommandós vigyorogni kezdett. A matar odatartotta a bal öklét a nő orra alá. Érezte a kiáramló levegőt, ahogy az szuszog. Megszólalt:
- Gondolkodtam drágám. A kapcsolatunkat új szintre akarom emelni. Mostantól verni foglak.
Még Rob is vigyorgott, ám a matar még nem fejezte be. Odafordult hozzá.
- Ne haragudj Rob, Demera nem fog tudni odamenni pontosan fél tízre! Alighanem kicsit késni fog, mert fontos programot szerveztem neki: Körülbelül – itt elvette az öklét asszonya orra alól, és megnézte az óráját – 9:20-kor verni kezdem majd, 9:28-ra pedig már egészen biztosan nem fog tudni járni!
A felharsanó nevetés majdnem elnyelte a nő tiltakozását:
- A többségi részvényeseknek alighanem ez nem fog…
A férfi felemelte a mutatóujját:
- Tojok a többségi részvényesekre. Itt most kérem szerelemféltés van!

Mikor kitörölték a szemeikből a könnyeket, a kommandós megszólalt:
- Lássunk neki!
Azzal becammogott a roncsba.
Öt perc múlva méltatlankodva jött vissza:
- Esküszöm, ezt már csak akkor dughatták volna el jobban, hogyha a bejárattól egy sárga vonalat húznak hozzá, és minden saroknál ráírják, hogy „Nyomkövető erre”!
Demera kezébe nyomta.
- Ti jöttök! – mondta neki.

A felnőttek összenéztek, és Rob hirtelen megijedt a tekintetüktől.
- Elég lesz két hajó? – kérdezte halkan Lylian
- Elég. Te és Phil’ mentek a szállítóval. Szükséged lesz erre a gazfickóra, hogy kiiktassa a POD önmegsemmisítőjét.
- Sato a Scorpion-nal jön. Kiüti, és ott tartja. Nincs félnivalóm. Ha ketten lennénk, akkor is legyőzném.
- Biztos, hogy ne a Megathron-nal…
- Ne Lyl. Te kisöpörnéd az űrből és nekem nem maradna semmi. Én akarom csinálni. Lassan.
A másik bólintott. A Te ügyed.
Lylian odafordult Rob-hoz.
- Menj Sato-val! Nem akarjuk, hogy láss minket! Rendezünk egy régi ügyet. Nem tudsz róla. Akkor kisfiú voltál még. Mi pedig szörnyű dolgokat fogunk most tenni.
A fiú bólintott. Átadta a szállítási szerződés példányát a kerekedőnek.
A caldari átkarolta:
- Gyere! – mondta neki – Innen is fogsz látni minden érdekeset, csak a végét nem. És hogy őszinte legyek, azt én sem akarom.
Phil’ elhelyezte a nyomjelzőt egy veszedelmes kinézetű fekete hajóban.
Demera már a POD-ban volt.
- Itt jó lesz! – dünnyögte maga elé a kommandós.
- Oké, reccsentek meg a hangszórók. Lyl már vár!

A kereskedő elment a rendőrségre. Húsz percig beszélgetett a rendőrfőnökkel. Másfél órán belül nagy rendőri erő csoportosult a hajókölcsönző közelében. Észrevehetetlenek voltak.
A minmatar az állomáson maradt koordinálni az eseményeket.

Három hajó szállt fel, és a csillagkapunál csoportosultak. Először a Scorpion ugrott át. A Caracal pilóta látta, hogy a csatahajó irányba áll és gyorsulni kezd. Nem foglalkoztak egymással. Aztán a kapu egy Iteron szállítót köpött ki magából. Az elugrott. És a pilóta fejében felcsipogott a jelzés. Az áldozata érkezik. A csatahajó körül hirtelen szenzor-erősítő energiamezeje robbant. Irreálisan hamar befogta. És ő most ott állt tehetetlenül, mozgásra, támadásra, védekezésre és menekülésre képtelenül. Még a támadóit sem tudta befogni. Megnézte a hajót a regiszterben. Egy Continuum nevű társaságé volt. Sohasem hallott róluk. És ekkor megjelent az áldozata. Nem tűnt éppen romosnak. Csillogó fekete hajó volt. A neve „Ragály”. Szintén Continuum hajó.
A pilóta privát csatornát nyitott felé:
- Mi…Mi van? Mit akartok? – kérdezte a Caracal-os.
- Egy nő hangja válaszolt neki:
- Rég hallottam már ezt a hangot! Tizenöt hosszú éve. Te nem emlékszel rám. Egy voltam a sok áldozatod közül. De én emlékszem rád. A hajó megrándult, és mintha meg akarta volna mutatni magát, tett egy hurkot. Óriási sebességgel eltávolodott, aztán hirtelen odafagyott az űrbe. Megfordult, és várt.
- Ne… Ne! Én egy ismerősömet vártam itt. Együtt mennénk tovább! Semmit sem tettem!
An nő hangja egykedvű, szinte unott volt:
- A hajód elárult. A hangod elárult.
Aztán a fekete gép megmoccant, és sugárlézereivel pillanatokon belül szétlőtte a Caracal-t. A gengszter ugrott volna, de a Scorpion újra megfogta.
Az amarr hajó – a lézerekről ítélve annak kellett, hogy legyen – közelebb húzódott. Felvillant az egyik ágyúja. Egyszer, kétszer. És a POD alja a meghajtással együtt olvadt fémmé változott. A pilóta kétségbeesetten kapcsolta be a POD önmegsemmisítőjét. 2 perc. Feltűnt az előbb elugrott Iteron. Villámgyorsan behúzta a rakterébe. 1:28. A zsilipajtók bezárultak. 1:20. Szakértő kezek kezdtek el matatni a POD-on 1:15. És az önmegsemmisítés számlálója 0:27-nél megállt. Phil’ felegyenesedett.
- Még csak csisszes sem volt, bébi! – mondta.
A hangszórók megreccsentek.
- Majd kapsz kockacukrot! – felelte Lylian
Aztán Phil’ csak úgy magánszorgalomból elintézte a POD nyitómechanikáját is.
- Ott maradsz! Jó kutya! – morogta.
Az Iteron nagyon különlegesen volt felszerelve. A páncéljára óriási védelmet helyeztek hő és elektromágneses sugárzás ellen. Hasonlóan volt felszerelve a fekete űrhajó is.
Mindkettő elugrott a rendszer napja közelébe. Útra keltek, még közelebb a nap felé. Mentek, vagy negyed órát. Phil’ eközben a foglyul ejtett POD pilótájával társalgott. Addig is kikötötte a POD kimenő kommunikációját. A pilóta hallhatta őt, de ő nem volt kíváncsi a pilótára. Feszültségoldónak mesélt neki. Sikátorban agyonlőtt srácokról, majdnem éhen halt ifjú nőkről. Prostitúcióra kényszerített emberekről, összetört álmokról, jövőkről. Célhoz értek. A nanobot generátorok dolgoztak. A páncél hőmérséklete mindenhol négyszáz fokot mutatott. Nem látszott körülöttük más, csak a nap.
- Phil’ gyere a hídra! - szólt a pilóta a kommandósnak.
Az elbúcsúzott.
- Ne haragudj, mennem kell. Kellemesen elbeszélgettünk. Most visszakötöm a hangodat. Kíváncsiak vagyunk a véleményedre!
- Mit akartok? – hallatszott a pilóta hangja – Mit akartok???
- Meglepi! – dünnyögte a katona és bezárta a raktér ajtaját.

Az kinyílt, és a POD kilökődött. Az Iteron egy vonósugárral jól megrántotta a nap felé. Aztán a legközelebbi aszteroida mező felé fordult, és elugrott.

Demera még maradt. A Caracal pilótát hallgatta. Rájött, hogy Philip csinált még egy kis trükköt. Most a POD nem hallott semmit a felé irányuló kommunikációból.

A POD lassan repült a nap felé. Forrósodott, melegedett. Odabenn a gengszter először sziszegett. Aztán nyögött, segítségért kiáltozott. Aztán már csak azért könyörgött, hogy lőjék ki. Aztán sikoltozni kezdett. Zubogás hallatszott. A POD folyadék lassan felforrt.

Sato kikapcsolta a rádiót.
- Mi történik? Mi történik vele? – kérdezte Rob zavartan.
- Nem akarod megtudni. – felelte neki a caldari tompa hangon.
- De…
- Tizenöt év múlva elmondom. Talán.

Az elevenen megfővő pilóta hangját Demera sem volt képes már tovább hallgatni. Befogta a POD-ot. Véget akart vetni a lidércnyomásnak.
- Vissza a rajtkockára kisapám! – suttogta, és lőtt.

A három hajó öt óra múlva a bázison volt. Közben megtörténtek a letartóztatások.

Az ügynök irodájába a szállító cég belbiztonsági osztaga lépett be, és bilincsbe verték. Feltörték a számítógépét. És a nyomtatóra csak áradtak, áradtak az adatok, olyan küldetésekről, amiről a cég nem tudott. A guristák halálos küldetéseiről. És jöttek a kauciókról szóló adatok, tíz- és tízezrekről. A belbiztonságiak, a cégvezetők csak halálra váltan bámulták. Az ügynök természetesen nem értett semmit. Erre a belbiztonságiak főnöke egy diktafont vett elő:
„A hajó és a pilótája semmiképpen sem élheti túl!” – hallotta a saját hangját.
A fickó megtört. Sírva vallotta be, hogy a nők és a szerencsejáték az ő gyengéi, és nem volt annyi pénz a világon, ami elég lett volna erre.
Elvitték. Hosszú volt a vádlista. 45 év börtönt kapott.

A hajókölcsönzőbe rendőrök áradtak be. A kedves, testes férfi kezén bilincs csattant, csakúgy, mint a kétajtós szekrényekén. Azok közül viszont elég sok hiányzott.
Phil’ szemei felcsillantak. Gyorsan felhúzott egy kesztyűt, és mielőtt a rendőrök bármit is tehettek volna, felkapta az asztalról a jeladó beültetőt, a vállához nyomta, és lőtt. Még az arca sem rándult meg. Tudta viszont, hogy az általa kibocsátott jel, hozzá fogja vonzani a gorillákat.
- Ne kötekedjetek már! – vigasztalta a felháborodott zsarukat. – Kesztyűben fogtam meg. És el sem rontottam!
A hatósági személyek tovább feddték.
- Irigyek vagytok! – szólt rájuk szigorúan – De nagylelkű leszek! Hozom a többit! Küldjetek a dokkok közelébe mentőt!
És fütyörészve távozott. Imádta a testmozgást.

Az elkövetkező napokban a mentőautó sokat volt használatban. A bűnözési statisztikák már az első nap alatt is érzékelhetően javultak. Fél napon belül a mentőautót az egész környék jól ismerte, az utca rendőre pedig szélesen mosolyogva adott a neki szabad jelzést. „Elhasznált” verőembereket szállított. A fickók tehetetlenné váltak, amikor hirtelen nem nőket, vagy gyengéket kellett volna megfélemlíteniük.
A katona őszinte gyászára a gorillák nem sokáig tartottak. „Volt három jó napom!” - sóhajtozott. Az utolsó kettőt maga vitte be. Direkt a rendőrség környékén lófrálókat hagyta a legvégére. Utált sokat gyalogolni.

A yard kapuja előtt posztoló két őrszem egyszer csak egymásra vigyorgott, és mintha szállodai portások lennének, mély meghajlással nyitották ki a páncélüveg ajtót. Természetesen az kommandós közeledett, két markában két vállal, amik két nehézfiúhoz csatlakoztak. Phil’ udvariasan hajlongva, meleg szavakkal köszönte meg a kedvességüket, és a rendőrök legnagyobb meglepetésére így tett a két nehézfiú is. A rendőrök otthagyva az őrhelyüket, díszkíséretnek szegődtek, mert tudták, hogy megéri a letolást majd az, amit látni fognak. A fogadó tér tele volt rendőrrel. Mindegyik felkapta a fejét, és csodálkozva nézte az apró embert, ahogy bemasírozik a két gazfickóval. A diszpécser elvigyorodott, és megpöccintett pár kapcsolót. Mostantól az összes járőr kocsi rádióján ez a műsor megy.

Ezek után Phil’ beszédet tartott.
„Kedves egybegyűltek! Elhoztam önök elé ezt a két remek fiatalembert! Finom- és szelídlelkűek ők, és annyira gátlásosak, hogy maguktól nem mertek ide jönni. Szükségük volt tehát az én két atyai kezemre, hogy ide terelgethessem őket, hogy elmondhassák végre azokat a szavakat, melyek oly régen nyomják a szívüket!
Gyermekeim! Hogy tetszik nektek ez a hely?”
Ropogtatni kezdte a két fickó vállát, mire azok jajgatva dicsérték meg a termet, a festést, a bútorokat.
Ekkorra már az egész rendőrőrs a szobában akart nyüzsögni, a későn jövők pedig hátulról ágaskodva figyeltek. Csak azért nem röhögtek, mert hallani akartak minden szót.
„És bevallották nekem, hogy nagyon tetszenek nekik az itt lévő emberek is.”
És a két gorilla már dicsérte is a rendőrök kiállását, a rendőrnők elegáns egyenruháját.
Halk nevetés hullámzott végig a termen. A járőrök lehúzódtak az utak szélére. Átmenetileg munkaképtelenné váltak.

Ekkor felharsant egy hang. Egy szürke öltönyös kopaszodó fickó ugrott fel.
- És mi lesz a letartóztatottak emberi jogaival? Alig hiszem, hogy ez a letartóztatás szabá…
- ÜGYVÉD ÚR! Annyira reméltem, hogy lesz itt közülük! – lelkesedett a kommandós.
- Tudják, hogy van ez! – nézett a hallgatóságára: „Ahol csótány van, ott ügyvéd is van!”
Aztán visszafordult az ügyvéd felé:
„Be kell, hogy valljam ügyvéd úr, hogy az én két jó barátom most súgta meg nekem, hogy nagyon sértődöttek, és meg akarják önt verni, mert a szavukba vágott, így korlátozta a beszédhez való jogukat! És én nem tudom, hogy képes leszek-e visszatartani őket, mert én mélyen hiszek az emberi jogokban! Főleg az áldozatokéban!”

A termen újabb nevetés hullámzott végig. Az ügyvéd inkább meghúzta magát. Bármi is történik majd, a teremben levő körülbelül nyolcvan rendőr egyöntetűen fogja vallani, hogy semmi szokatlant nem látott.

Phil’ odakiáltott a fogda felügyelőjének.
- Portás! Szállást az uraknak! Tengerre néző ablakkal, ha kérhetem!
- Menjetek, menjetek szépen, a bácsi megmutatja a szobátokat! – bíztatta az ő gyermekeit, akik villámgyorsan igyekeztek a fogda irányába, a rendőrök hangos röhögésétől kísérve.


Ezután odalépett az ügyvéd elé. Egy fekete pengéjű kést húzott elő, és kivágta a jeladót a saját vállából. A rendőrök sziszegtek, volt, aki félrenézett. Az ügyvéd arca elzöldült.

Phil’ mosolygott:
- Nem olyan nagy dolog ám! Még egy 25 éves, 35 kilós, éhező, félholtra vert alkoholista lány is kibírja! – mondta neki – Az illető jó barátom! A védenceid kezéből szedték ki őt annak idején! Neki nem voltak emberi jogai. De te ezt úgy sem értenéd meg!

Kicsit még turkált, aztán előhúzott a bőre alól valamit. Az ügyvéd ölébe dobta a véres fémdarabot.
- Szuvenír. Kéred? – kérdezte.
Az ügyvéd összehányta magát.

A gorillák 5-15 évet kaptak.


Végül a kedves, nagydarab férfi került sorra. Demera, és Rob tanúskodott ellene. A szállítócég volt ügynöke is terhelő vallomást tett. Tekintettel az áldozatok személyére, a cselekedetek súlyára, életfogytiglant kapott. Demera korábban úgy is, mint pilóta, úgy is, mint sértett, úgy is, mint nő, szabályosan könyörgött az ügyésznek, hogy ne halálos ítéletet kérjen.
- De miért? – kérdezte az ügyész – Ha valaki megérdemli, akkor ez…
- Higgye el kérem, sokkal rosszabb dolgot találtam ki a számára! – mondta a nő, de többet nem lehetett kiszedni belőle.

A „kölcsönzősnek” a tárgyalás utáni napon látogatója érkezett. Egy nő ült le elé, könnyű ruhában. A tarkóján látszott az implant csatlakozó, ami jelezte, hogy pilóta. Ő volt ellene az egyik tanú.

A nő halkan beszélni kezdett hozzá:
- Te nem ismersz meg engem, de én megismerlek téged. Jól emlékszem rád.
Kicsit lehúzta a bal válláról a ruhát, és egy sebhely tűnt elő. Aztán visszahúzta, és folytatta:
„Ez itt a te emlékezeted. A jeladó helye, amit az az ember vágott ki belőlem a te színed előtt, akit büszkén nevezek a férjemnek. Tizenöt éve láthattál utoljára, és baj is lenne, ha rám ismernél, mert akkor sokkal soványabb voltam. Gyerek voltam még, óvatlan, tapasztalatlan. A kezed közé kerültem. Nagy volt a részlet, sok volt a verés. De legalább megtudtam tőled, hogy nem szereted a fiúkat. Felnőttem. Gazdagabb vagyok, mint te lennél valaha, és jelentős befolyásom van. Ezért elintéztem neked valamit. Akármilyen börtönbe kerülsz, akárhová is visznek majd, mindig olyan helyre fognak tenni, ahol a fiúk szeretni fognak téged!”
Ezzel felállt, és hátat fordítva neki távozott.



A legközelebbi gurista bázison két kéz csapódott belülről az egyik klónhenger üvegének. Felpattantak a szemek, és az őrület lángja lobogott bennük. Ahogy az henger kinyílt, a férfi elvágtázott, azon meztelenül, ahogy volt. Orrán-száján dőlt belőle a henger zselés folyadéka, majd amikor levegőhöz jutott, sikoltozni kezdett:
- Ég! Ég! Szedjétek le! Fáj! Nagyon fáj!
Hatan hozták vissza.

A guristák gondoskodnak az övéikről. Próbáltak segíteni neki. Igyekeztek elnyomni az emlékeit. Három hónap után a férfi már képes volt ránézni egy tányér levesre. Hét hónap után már meg is tudta enni. Irtózott a meleg dolgoktól. Többször is megpróbált beköltözni az állomás hűtőházába.
- Ég! Itt viszont jó! – bizonygatta bólogatva, eszelős vigyorral, lila ajkakkal és minden ízében remegve, amikor kiszedték onnan.
Egy év alatt erről is leszoktatták.

Két dologra azonban sohasem tudták rávenni.
POD-ot látva a földre vetette magát, és hemperegve könyörgött, hogy oltsák el. Többé a dokkok közelébe sem lehetett vinni.
És soha, soha nem volt képes elmondani, hogy mi történt vele.

Vidáman eltakarítgatott az állomáson („Ég, forró, ég!” - dúdolgatta), és jobb napjain langyos vízzel mosott fel.
Még több...