Érinthetetlenek

 

Bethora az űrállomás ablakán bámult kifelé, és várta, hogy a verseny elkezdődjön. A királyi lakosztály bérleti díja elég magas volt, sokszorosa az állomás egyéb részein található szállásokénak. Ezért az árért azonban remek kilátás nyílt innen a bolygóra, mely körül az állomás keringett, és a távoli csillagokra is. Az ablaküvegek melegek voltak, ami az űrállomásokon ritkaságszámba ment. A melegről a különleges eljárással készült vastag üveg anyagába ágyazott mikroszkopikus fűtőszálak gondoskodtak. Az üveg külső oldala közvetlenül érintkezett a fagyos világűrrel, ezért a hő veszteség iszonyatos volt. A fűtött üvegek luxusát csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak.


Ez a fajta kényelem azonban nem kizárólag az itt tartózkodó királyi személynek nyújtott élvezetet. Az Ardishapur család tagjaként Bethora-nak gyakran kellett vendégül látnia iparosokat, kereskedőket és egyházi tisztviselőket, akik bár rendszeresen eljártak az űrállomásra, de nem óhajtottak a bolygó felszínére leutazni. Ezek az utak költségesek voltak, ha az ember kényelemben óhajtotta megtenni őket. A királyi család tagjaként Bethora mentesült ezen a költségek alól, de mindenki másnak fizetni kellett, vagy eltűrnie, hogy tömegben, nyomorogva, összezsúfolva utazzon.


Így tehát mindenkinek egyszerűbb volt, ha Bethora utazik fel az állomásra. Ez nem is volt a nő ellenére. A dolgok jóval egyszerűbbek voltak itt, és remek lehetősége volt arra, hogy zavartalanul elmélkedhessen. Ezúttal a megszokott udvartartás mellett a fia is csatlakozott hozzá, aki nemsokára rajthoz áll az űrverseny döntőjében.


Hátat fordított az ablaknak, és szemügyre vette a falon függő királyi lobogókat. Az amarr címer mellett, a különböző családi zászlók finoman hullámoztak, ahogy a mögéjük, a falba feltűnés nélkül elhelyezett légkondicionálók meleg levegője rájuk lehelt. A zászlók alatt királyokhoz méltó bútorzat állt – régi, és gazdagon díszített: vastag, sötét tölgyfaszékek, hímzett párnákkal, polcok, tele igazi papírból készült, az Ardishapur család történetét elbeszélő könyvekkel, arany és ezüst evőeszközökkel és edényekkel.


Az utóbbiakat éppen Javies, Bethora szolgája tisztogatta, szitkokat mormogva maga elé a hely állapotáról, és a személyzet hozzáértésével kapcsolatban. A férfi hozzátartozott Bethora-hoz és minden hivatalos útjára elkísérte. Időről időre meglátogatták az állomást, és ilyenkor Javies sohasem felejtette el kifejezni cseppet sem hízelgő véleményét, amit az állomás takarítóinak hiányosságairól alkotott az alapvető tisztasági normák terén. Az ezüst, melyen éppen dolgozott, úgy nézett ki, mintha szénbányából halászták volna elő, és akkor még jobb, he nem beszélünk az asztalokat fedő vastag porrétegről.


Bethora, aki minden tekintetben szigorú és igényes volt, nem torkolta le Javies-t a panaszkodásáért. A férfi régóta szolgálta a családját, és önként végzett el olyan feladatokat, melyektől egy fiatalabb ember el akart volna menekülni. És Javies-nek volt még egy felettébb hasznos tulajdonsága: Tudta, hogy mikor kell beszélni, és mikor hallgatni.


Bethora visszafordult az ablak felé, és ezúttal a bolygót kezdte el bámulni. Hallotta, ahogy Javies léptei közelednek.


„Ennyivel is közelebb vagyunk Istenhez, felséges asszony?” – kérdezte.


„Ennyivel is messzebb vagyok a földtől, Javies.”


„Ahogy Asszonyom mondja.”


„Azt kívánom, hogy bárcsak túl lennénk már ezen az egészen!”


Javies egy vékony falú porcelán csészét nyújtott át neki, és megtöltötte teával: „Ahogy visszaemlékszem, Asszonyom soha sem rajongott a versenyekért. Mellékesen vettem a bátorságot, és megtisztítottam a teáskannát. Háromszor, hogy pontos legyek. Elegendően szenes volt már ahhoz, hogy kialakulhasson benne az intelligens élet.”


Bethora ránézett, és halványan elmosolyodott. „Köszönöm Javies. Jól esik, hogy megpróbálja elterelni a figyelmem.”


„Ahogy mondja, Asszonyom.” – Javies visszavonult az asztalhoz, és nekiállt az arany díszítések és az üveg edények tisztogatásának.


„Csak nem tetszik, hogy Keral oly sok időt tölt el távol a tanulmányaitól.” – mondta Bethora – „Sokkal több energiát kellene beléjük fektetnie.”


„Úgy tűnik, az emberek gyermekei sohasem pihenhetnek Asszonyom” – jegyezte meg Javies, finomat utalva a fiú apjának az állapotára. A férfi egészen a halála pillanatáig keményen dolgozott. Az azt követő időkben Bethora egyre növekvő mértékben elégedetlenkedett Keral haladásával, és folyamatosan noszogatta és erőltette a fiút, hogy egyre magasabbra törjön.


„Csak a saját érdekében teszem” – mondta Bethora – „Az élet nem könnyű.”


Javies, aki már régóta az udvar része volt tudott pár dolgot a királyi és a civil lét különbségeiről. Csendben maradt.


„Ha az apja itt lenne, még keményebben hajszolná.”


„Bizonyos vagyok benne Asszonyom.”


Kopogtak. Javies az ajtóhoz ment, köszöntötte a vendéget, és bejelentette az úrnőjének: „Lady Raana kíván találkozni Önnel asszonyom!”


A nő belépett. Káprázatos zöld ruhát viselt, és arany nyakláncot. Mindkettő szinte életre kelve ragyogott a lakosztály fényeiben. Gyors léptekkel Bethora-hoz indult, és idegesen rámosolygott. „Bater üdvözletét küldi”


Bethora bólintott. Bater, Raana férje volt, egy szomorú szemű férfi nyirkosan izzadó kezekkel. Egy gyenge pillanatában Bethora valaha – egyetlen egy alkalommal – együtt hált vele, és utána megígérte neki, hogyha ez valaha is kiderül, akkor Bater búcsút mondhat a férfiúi ékességeinek. Ezt a fenyegetést pedig nyugodtan komolyan lehetett venni.


„Van valami híred Keral-ról?” – kérdezte Raana.


„Csak annyi, hogy készen áll, és arra számít, hogy megnyeri a versenyt. Mi újság Selan-nal?” Selan Raana fia volt, és Keral hajóján volt az első tiszt.


„Ugyanez. Arra vágyok, hogy a fiúk bárcsak ne akarnák ennyire a győzelmet. Szép és jó a versenyszellem, csak nehogy egy nap túl messzire menjenek!”


„Inkább, mint hogy alulmaradjanak.” – felelte Bethora.


„Jaj nem beszélj ilyeneket! Épp eléggé aggódom így is, anélkül, hogy balszerencsét akarnék rájuk hozni!”


Javies közbeszólt: „Elnézésüket kérem Hölgyeim! Óhajtanak egy kis teát?”


„Kedves Öntől, de köszönöm nem!” – felelte Raana – „Csak beugrottam mindenkinek sok szerencsét kívánni!”


„Ugyanezt kívánom Neked is!” – karolta át a vállát Bethora – „Ne aggódj már! Minden rendben lesz! Nem azért neveltem fel Keral-t, hogy csalódást okozzon!”


„Tudom én azt….” – nézett rá vissza Raana – „De még mennyire, hogy tudom…. Minden esetre most távozom. A verseny azonnal kezdődik!” És ezzel kiment a lakosztály ajtaján.


***



Számos hajó szállt fel. Mindegyik más típusú volt, de valamennyin jól látszottak az amarr jellegzetességek: a csillogó aranyszínű hajótestek, a ragadozó madárra emlékeztető vonalvezetés, a csendes, fenséges pompa. Felsorakoztak az űr egy maghatározott helyén, és a helyi kommunikációs vonalon jelentették, hogy felkészültek. Egy pár pillanatra rá a bírák megadták a startjelet. A verseny elkezdődött.


A szabályok egyszerűek voltak. Mindegyik versenyzőnek egy sorozat bóját kellett megsemmisítenie. Amelyik bója megsemmisült, az kivetett magából egy jelzőt, amit vissza kellett vinni az állomáshoz. Pontszámot kaptál, ha megsemmisíted a bójádat, visszaviszed a jelzőt, szétlövöd valaki másnak a bójáját, illetve elhalászod az orra elől a jelzőjét, és te viszed vissza. De díjazták a pilóták manővereit is, ha azok elég látványosak, veszélyesek, vagy elegánsak voltak. A bóják elég közel voltak egymáshoz, ezért mindig megvolt az esélye annak, hogy valaki más a sajátja mellett a tiédet is el tudja durrantani. Így hát a hajókat nem csak megfelelő tűzerővel volt érdemes felszerelni, hanem elektronikus zavaróval is, hogy a többiek célvezető komputerét zavarni lehessen. És ennek a tetejébe, a jelzők is elég méretesek voltak, így elegendő raktérnek kellett maradni a hajón a szállításukhoz. Egynél több nem fért be a hajók standard rakterébe, és ha valaki egyszerre többet akart visszavinni az állomásra, akkor raktérbővítővel kellett felszerelni a hajót, de ennek az árát a végsebességben kellett megfizetnie. A versenyzők féltékenyen őrizték a konfigurációjuk titkát, és csak a verseny felügyelői nyerhettek ebbe betekintést.


Keral máris az élre tört. Hónapokig gyakorolt Selan-nal az oldalán, és most a jól összeszokott páros figyelemre méltó ügyességgel vezette a hajót. A verseny célja az volt, hogy a fiatalok helyzetfelismerését, stratégiai érzékét és parancsnoki és irányítási képességeit tegyék próbára, ezért a hajókon nem volt pilótakapszula, hanem emberi legénység vezette a hajót.


Már csak egy bója maradt. Keral és Selan hajója az Apollyon a lehető leggyorsabban igyekezett felé, fej-fej mellett egy másik hajóval. És az Apollyon elkezdett gyorsulni. Gyorsult, és gyorsult, miközben halálos pontossággal sorozta végig a bóját szokatlanul nagy távolságról is. Fel is robbantotta, de valami furcsa oknál fogva az ágyúk nem hallgattak el – a vakító lézersugarak az üres űrbe hasítottak. A kommentátor meg is jegyezte, hogyha ez így folytatódik, a hajó rendszereiben valami egészen biztosan ki fog égni. Az Apollyon tovább vágtatott a jelző irányába, de amikor bevonási távolságba ért, nem lassított le, hanem változatlan sebességgel túlrohant a célpontján. Bár próbált megfordulni, a hatalmas lendület nem engedte ki a markából, és a döbbent közönség szeme láttára egy közeli aszteroidába fúródott.


***



Az állomás kórházi szárnyában voltak. Bethora némán ült a fia ágya mellett. Keral kómában feküdt. Barátja, Selan, korábban meghalt, még ugyanezen az éjjel.


Az állomás vezető orvosa közeledett, majd megállt Bethora mellett. „Megjöttek a letapogatások eredményei felséges asszonyom. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a fia belső sérülései súlyosak, és kiterjedtek. Szinte biztos, hogy nem fogja megérni a reggelt.”


A nő üres tekintettel bámult rá.


A doktor úgy érezte, hogy valamit még kell mondania: „Amennyiben Asszonyom itt kíván maradni, mindent megteszünk, hogy megfelelő kényelemben…”


„Talán tehetnének másvalamit is.” – vágott a szavába Bethora – „Segíteniük kell a fiamon.”


„Sajnálom.” – felelte az orvos – „Őszintén. Megértem felséged reakcióját, de nem tudunk mit tenni. A fiúnak új testre volna szüksége, de ezt nem tudjuk megadni neki. Javasolnám, hogy inkább használja ki még azt a kis időt, ami megadatott, hogy a fiával együtt töltse.”


Bethora fogva tartotta az orvos tekintetét, miközben felállt, és egészen közel hajolt hozzá. Az oruuk majdnem összeért. „Nem figyel rám.” – mondta halkan. „A saját szavaira sem figyel. Igenis van mit tenni. Hozzájuthatunk egy új testhez.”


Az orvos szeme elkerekedett: „De ez lehetetlen! Példátlan botrány! Az királyi testek szentek és érinthetetlenek!”


„Hát a magáé?” – kérdezte Bethora fenyegető hangnemben.


Az orvos hallgatott.


„Amennyiben a fiam meghal ma éjjel, nem ő lesz az egyetlen. És ez még csak a kezdet lesz! Érthető vagyok?”


Az orvos nyelt egy nagyot és bólintott.


„Számos intézményt tudok itt a közelben, ahol klónok állnak készen. A szolgám segíteni fog önnek elintézni a szükséges teendőket, beleértve az abszolút titoktartást is. Holna reggel a fiam fel fog ébredni, és csodálatos gyógyulásnak leszünk a tanúi.”


***



Bethora keresztül nézett az ajtó törésbiztos üvegén. Egy hét telt el a baleset óta.


Az ajtó túloldalán Keral járkált, és a berendezést tologatta, mialatt összefüggéstelen párbeszédeket rikoltozott, amiket valaha filmekben látott. Időről időr megállt, és fel-, majd lekapcsolta a szoba világítását. A nevezetes másnap reggelén valóban csodálatos gyógyuláson esett át, de az valahogy nem volt teljes. Gyógyíthatatlan agykárosodás lépett fel nála.


A tanácsadói javasolták Bethora-nak, hogy jó volna, ha egy darabig Keral nem lenne szem előtt. Később majd elterjesztik a hírt, hogy az ütközés, és a rideg anyai bánásmód együttesen olyan mély pszichológiai traumát okozott, hogy a fiú nem fog felépülni belőle. Soha, senki sem jöhet rá, hogy a szent királyi testet klónra cserélték, és arra sem, hogy a folyamat minden biztonsági intézkedés ellenére ilyen katasztrofális eredménnyel zárult.


Bethora az üveghez nyomta a tenyerét. A tengelye körül körbe-körbe pörgő fia észre sem vette.


„Hé, Te!” – hallatszott valakinek a hangja.


Bethora megfordult. Raana állt vele szemben, két fegyveres őr társaságában.


„Mi az?” – kérdezte Bethora.


Miért haladt a hajó jóval gyorsabban, mint amire ezzel a konfigurációval képes lehetett?” – kérdezte Raana hangsúlytalanul. Hangja és szavai, mint a koporsón kopogó rögök. „Miért folytatták az ágyúk a tüzelést a semmire? Miért nem taszította el a védőpajzs a hajót az aszteroidától? MIÉRT HALT MEG A FIAM?”


Bethora megdörgölte a szemét. „Fogalmam sincs Raana. De mi lenne ha most elmondanád nekem?”


„Megvizsgáltattam a hajó maradványait.” – válaszolta Raana – „Kiderült, hogy rig prototípusok voltak benne. Mivel ezek még újak a piacon, használatuk nem engedélyezett a versenyben, de gondolom ez a fiadat abszolút nem zavarta ugye?”


„Miről beszélsz?” – csodálkozott Bethora?


„A legkorábbi rig prototípusokat még nem jelezte vissza a hajók konfigurációs képernyője, így a versenybíróság soha nem jött volna rá. Csakhogy teljesen bizonytalanul működtek, és nem is kerültek kereskedelmi forgalomba. Nagyon kevés embernek van lehetősége, hogy ezekre a pokoli szerkezetekre tegye a kezét. De mi tagjai vagyunk ezeknek a keveseknek. A fiad már régóta kitervelte ezt. Csalt a versenyen, és megölte az én fiamat, és mindez miattad történt!”


„Miattam???” – nézett rá Bethora döbbenten.


„Hát ki hajszolta bele őt ebbe? Ki támasztott felé örökösen elvárásokat? Ki éreztette vele, hogy soha sem jó semmire?” – sziszegte Raana – „Nem tudom, hogy tevőlegesen is bíztattad-e a csalásra, de ez nem is számít már. Az egészért te vagy a felelős Bethora, és én gondoskodni akarok arról, hogy megfizess érte!”


Raana felemelte a kezét, és a két őr előre lépett.


„Tudod te egyáltalán, hogy mit teszel?” – kérdezte Bethora acélos hangon.


Raana szemei tágra nyíltak, és elsápadt dühében. „És TE tudod?” – kérdezte vissza. Megkerülve Bethora-t az ablakhoz lépett, és ujjával vádlón mutatott a szoba lakójára. „Nézd! Nézd mit tettél vele! Még békében nyugodni sem hagyod ezt a szegény fiút!”


„Mit értesz ez alatt?” – nyögte ki Bethora kiszáradó szájjal.


„Pontosan tudod, hogy mire célzok. Nem kellett zseninek lenni, hogy rájöjjek…” – felelte Raana, és megcsóválta a fejét – „Istenem, mennyire szánalmas vagy!”


Bethora válaszra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát, és szótlanul ellépett Raana mellett. Az őrök követték. Kezük a fegyverükön nyugodott.


Az üveg túloldalán a fiú felkapcsolta a világítást. Majd le. Újra fel. És le. Fel. Le. Fel. Le. Fel. Le. Fel és le.


Hozzászólások:

Bejelentkezés
Még több...