Az Igazságok Szónoka

 

És amikor a két sikoltozó és vonagló parázna nőt az őrök kidobták a szeme elől, és a csecsemőjüket elvitték kettévágni, Aritcio hátradőlt a trónján és borzasztóan elégedett volt magával.



„Imádok Örökös lenni” – suttogta félhangosan katonai tanácsadójának, egy vékony férfinak, akinek az arcán legalább annyira szoros volt a bőr, mint testén a ruha. A másik oldalán vallási tanácsadója állt, egy nő, aki a haját szoros copfba fonta, és két aranyból készült miniatűr dárdahegy alakú tűvel tartotta össze.



A katonai tanácsadó bólintott felé. „Még több panaszos van hátra felség.”



„Nagyszerű!”



A hatalmas ajtók lassan feltárultak. Bronzból készültek, és mindenféle vallásos jelképpel díszítették őket. Cseppet sem meglepő módon II. Doriam császár alakja uralta a díszítéseket. A képe, és az évszázados uralkodásának a tettei elfoglalták mind a két ajtószárny felületét. Hagyomány volt, hogy az ajtók külön megnyíltak minden egyes panaszos előtt, majd bezárultak utána. Kivételt kizárólag azokban az esetekben tettek, amikor a gaztett olyan mértékű volt, hogy a panaszosok elárasztották volna a királyi udvart. Ilyenkor az ajtókat nyitva hagyták a szemlélődők számára. Ezek az esetek viszont ritkák voltak. Manapság csak azok az emberek voltak hajlandók Aritcio kezébe helyezni a sorsukat, akiket fegyverrel kényszerítettek ide. Természetesen visszautasíthatta valaki, hogy kérje az Örökös ítéletét, de az okozott felfordulás miatt ez a halálos ítéletét jelentette.



Egy fiatalember lépkedett a trón felé határozatlanul. Az öltözéke alapján Nemes volt, de a haja borzas és fésületlen volt, szeme alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek.



„Téged nem ismerlek fel.” – mondta Aritcio.



A férfi letérdelt előtte, és válaszolt. „Fazian Shalah vagyok Felség. Eddig még sohasem voltam a jelenlétében.”



„És mi a panaszod?”



Fazian felemelkedett. „Uram, én…”



Egy pillanatra megzavarta a kívülről beszűrődő zaj. Távoli üvöltés hangja verődött vissza a palota ablakairól. Aztán folytatta: „..kétségbe vagyok esve uram. A vagyonomat elkobozták, a számláimat befagyasztották, és az összes üzletemet megállították.”



Artico halvány mosollyal nézett rá. „És vajon…mi volt ennek az oka?”



„Én…izé…teljesen őszintén bevallva volt egy ostoba részeg megjegyzésem. Egy meglehetősem udvariatlan kijelentés Serude Sakekoo-ról.”



A katonai tanácsakó az Örökös füléhez hajolt: „Ő a Birodalmi Kancellária feje.” – suttogta.



Aritcio felvonta a szemöldökét. „Meglehetősen?”



„Igen. Szóval…nagyon.”



„És megismételnéd nekem ezt a kijelentést?”



Faziah hanga hallhatóan remegett. „Teljesen őszintén Uram, inkább nem. A homlokdíszére vonatkozott, és arra, hogy szerintem az mire hasonlít. De igazán nem akarom elismételni.”



„Jó. Nagyon jó!” – válaszolt neki Aritcio tréfás meglepődéssel, az ujját rázva felé. „Hmm… tanulsz…”



„Minden nap Uram. És már megbántam a bűnömet, és kétségbe vagyok esve. A gyermekeim éheznek, senki sem mer nekem kölcsönadni, és egyik kapcsolatom sincs hasznomra ebben a kérdésben. Könyörgök Felség, lépjen közbe!”



Aritcio a vallási tanácsadójához fordult. „Mit gondol drága? Közbe kellene lépnem?”



„Bizonyos vagyok benne Uram, hogy ön ezúttal is a helyes döntést fogja meghozni, mint mindig.” – válaszolt a nő rezignáltan.



Láthatóan elégedetten a válasszal, Aricio a Nemes felé fordult. „Azt gondolom, hogy elég kicsinyes bosszú volt a Birodalmi Kancellár részéről, hogy mindezeken keresztül kellett menned. Itt és most kinyilvánítom, hogy a számláid nyittassanak meg, a tulajdonod adassék vissza, vagy ha az nem lehetséges, akkor annak a megfelelő pénzbeli ellenértéke, és ezzel a teljes dicsőségedben fogod elfoglalni újra a korábban betöltött helyed, bármilyen más visszakeresethez is folyamodik a másik fél.”



Fazian ismét térdre esett. „Ó köszönöm Felség, annyira köszönöm! Örökké emlékezni fogok erre!”



„Igen, és is azt hiszem. Állj fel, kérlek. Bízom benne, hogy megtanultad a leckét a jó modorról, és a diszkrécióról.”



„Megtanultan Uram, megtanultam. Annyira köszönöm.” – állt fel Fazian.



„Szóra sem érdemes. És hogy biztos legyek abban, hogy a megtanultak a fejedben is maradnak, úgy döntöttem, hogy levágatom az ajkaidat. Következő!”



A Nemes egy darabig földbegyökerezett lábbal állt a döbbenttől – ez nem volt meglepő látvány Aritcio Kor-Azor udvarában – majd az őrök kivezették.



Ahogy a hatalmas ajtó újra kinyílt, a zaj odakint vad ordítássá erősödött.



„Mi folyik odakint?” – kérdezte Aritcio.



A katonai tanácsadó némileg megvonta a vállát. „Semmi olyan, ami miatt aggódnia kellene Felség.” Jelentőségteljesen az egyik emberére nézett, az pedig gyorsan kisietett a teremből.



A bronz ajtók újra nyílni kezdtek. „A következő panaszos egy néma, és…”



„Vágjátok le a nyelvét és etessétek meg vele! Következő!”



Az ajtók újra becsukódtak.



A katona, akit a tanácsadó kiküldött, visszatért, és valamit súgott a főnöke fülébe. A tanácsadó gyorsan visszasuttogott neki valamit, de az Örökös félbeszakította.



„Van akkor tehát mégiscsak valami, ami miatt aggódnom kellene?” – kérdezte.



„Nem, a legkisebb mértékben sincs Uram” – válaszolt a tanácsadó. „De úgy tűnik, hogy különleges vendégünk érkezik ma.”



„Ó…és ki az?”



„Egy Igazságot Szóló.”



A vallási tanácsadó felélénkülve emelte fel a fejét, de nem szólt semmit.



Az odakintről beszűrődő ordítást nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni. Mintha szökőár készült volna elsöpörni a palotát. Az őrök egymásra néztek, de szilárdan a helyükön maradtak. És az ajtókon kívül a zaj már nem úgy hallatszott, mint kiáltozás, és ordítozás, hanem… dübörgő, recsegő zajok, mintha az árvíz első hulláma próbált volna betörni a kapun. Szaggatott kopogás mennydörgésszerű zaja volt, ahogy ezer és ezer ököl verte az ajtót bebocsáttatásért.



Aritcio kicsit megmozdult a székében. „Feltételezem, ajtót kéne nyitnunk.” – mondta.



Az kapuszárnyak lassan kitárultak, izgatott emberek tömegeit mutatva odakinn. Az őrök keze a fegyvereikre szorult, de a katonai tanácsadó felemelte a kezét. „Nyugalom!” – mondta.



Egy alacsony alak lépett ki a csoportból, és az udvarba indult. Egy öregember volt, ráncos, és ősz. A vallási hivatalnokok hagyományos köpenyét hordta. Egy hosszú botra támaszkodott, melynek felső vége spirál alakban meghajlott.



„Igazságot Szóló…” – köszöntötte a vallási tanácsadó áhítattal.



„Úgy bizony…” – válaszolt az öreg kedvesen rámosolyogva. „Azt kívánom, bárcsak egy nem hivatalos látogatáson volnék, tekintve, hogy mióta is nem voltam itt – ah, legalább egy évszázad óta. De ahogy látható az én kedves látogatótársaim viselkedéséből, kénytelenek leszünk sokkal komolyabb ügyekről tárgyalni.”



Szavaira számos ember indult meg a tömegből, és az oldalára állt. Mindannyian Nemesek voltak, így bántatlanul beléphettek az Örökös udvarába, hisz egy Nemest nem bebocsátani ide, súlyos sértésnek számított. Másrészről viszont, ha már egyszer bent volt, akkor az Örökös kívánságára minden további következmény nélkül kidobhatták.



A Nemesek, volt belőlük bő két tucat, félkörbe álltak a Szóló körül. Mindegyikük a trón felé nézett. És szemét Aritcio-ra függesztette. Az ajtók nyitva maradtak, mint ahogy ilyen tömeg esetén a hagyomány ezt megkívánta, és a kint maradtak közül számos ember videokamerát bányászott elő. Tiszteletben tartva az Örökös jelenlétét, a kamerák lencséit ugyan eltakarták a kezükkel, de a mikrofonok annál aktívabbak maradtak.



„Mi ez?” kérdezte Aritcio. „Miért van itt?”



„Magam is meg vagyok döbbenve, hogy itt vagyok.” – válaszolta a Szóló – „Bizonyos csoportok kifejezetten azt akarták elérni, hogy az utazásom hamarabb véget érjen.”



„Ez nem válasz a kérdésemre.” – mondta neki Aritcio.



„Nem Felség, valóban nem. De most annak az ideje van, hogy Ön válaszoljon az enyémekre.”



„Ember! Ezt magyarázza el!”



„Jól van…” – válaszolt az öreg, végigmutatva kezével a mellette állókon – „Ezek a férfiak és nők itt valamennyien panaszosok, akiknek igazságot kell szolgáltatni. A többieknek odakinn a folyosón szintén vannak sérelmeik. És az ordítás odakintről azoknak a sértetteknek a hangja, akik hallottak az ideutazásomról, és úgy döntöttek, hogy csatlakoznak hozzám. Nagy utat tettem meg Uram, és az utazás veszélyekkel volt kikövezve, talán többel is, mint amennyire számítottam, amikor elindultam.”



Közelebb lépett a trónhoz, és közvetlenül az arra felvezető alacsony lépcsők előtt állt meg. Kitárta a karjait, mint az, aki egy elveszett lelket fogad vissza, vagy épp ellenkezőleg, amikor kimondja az ítéletét rá. A hangja koránt sem volt harsogónak nevezhető, mégis tisztán hallatszott. Az egyetlen hang volt a teremben, eltekintve a felvevők surrogásától, és az odakinn elcsendesedett emberek által keltett zajtól. „Az itt létem oka, Felség felettébb egyszerű. Azért jöttem, hogy kivégeztessem Önt.”



Senki sem szólt egy szót sem. Pár pillanatig még csak levegőt sem vett senki.



Aztán furcsa zaj törte meg a csendet. Fulladozó, magas hangú kuncogás, ami reszelős nyerítéssé vált, és elemi erejű hahotában csúcsosodott ki. Aritcio annyira röhögött, hogy majdnem leesett a trónjáról. „Te?!” – kiáltott a Szólóra levegő után kapkodva. „Megőrültél, Öreg! Te megőrültél!”



„Lehetséges, de úgy tűnik, nem én vagyok itt az egyetlen.” – válaszolta a Szóló meglehetősen nyugodtan.



Aritcio sikertelenül próbált komoly arckifejezést ölteni. „Ki küldött?” – kérdezte.



„Ön küldetett értem Felség.”



„Micsoda? Hát ez óriási! Ez egyre jobb lesz!”



A Szóló a körülötte álló Nemesek felé fordult, és rámutatott a jobb oldalon az egyik férfira. „Az Ő neve Rakban Vennegh. Az apját kivégezték lopás miatt, egy olyan ember szava alapján, akit Önön kívül senki sem látott addig az ideig. Mellette Suki Natasa áll. A kisfiát megkínozták azért, mert véletlenül sárkányt röptetett a királyi udvar fái közé, és azóta semmi mást nem tesz, csak a falat bámulja. Az ott pedig Etu Gassa, akinek a szépsége annyira megbabonázta Önt, hogy elrendelte, hogy minden délben mezítelenül táncoljon az udvar közepén, mondván, ekkora szépséget senki sem tarthat meg önző módon magának. Sőt, még a férjét is megölette az ő önzése miatt, hogy a feleségét teljesen magának akarja megtartani. Minden egyes ember ebben a szobában, ebben a palotában, és ezen a helyen szenvedett maga miatt, vagy van valamilyen szerette, aki így járt. Minden…egyes…ember…Felség.” A Szóló bár halkan, és monoton hangon beszélt, mégis volt egy alig hallható nyomaték a „Felség” megszólításon.



„Ön csinálta ezt,” – folytatta a Szóló – „és ha valamiért itt vagyok, akkor azért, mert Ön hívott ide, még ha nem is tudott róla. A Szólók döntőbírák, és kizárólag csak a Császár áll felettük, és oda megyünk, ahol szükség van ránk.”



Kicsit megigazította a köpenyét, és folytatta: „Most tehát Fenség van egy sereg ember odakinn, akik kárpótlást kívánnak a Maga tettei miatt. Hogy sokkal pontosabban fogalmazzak, a vérét akarják.”



„Arra aztán várhatnak!” – mondta Aritcio.



A katonai tanácsadó is megszólalt: „Ő a császári trón egy Örököse. Meg sem érinthetik.”



Az Igazságot Szóló acélos tekintettel nézett rá vissza. „A tény az, Uram, hogy megtehetik.”



Mielőtt bárki is kinyithatta volna a száját, a Szóló folytatta: „Nem vagyok benne biztos, hogy ismerik-e egyáltalán azt a régi vallási törvényt – sőt biztos vagyok benne, hogy nem, mert akkor sohasem kellene az államügyek szintjére leereszkednünk – de a törvény mindenesetre kimondja, hogy a sértett fél a kárpótlást kérheti az elkövetőtől hús, és vér formájában. ’Szemet szemért, fogat fogért…’ és így tovább, és így tovább.



A vallási tanácsadó közbeszólt. Természetesen tudunk erről a törvényről. A régebbi szövegekben van, amelyek még a haragvó istentől származnak. Nem gondolnám, hogy a jelen helyzetben túl nagy jelentősége lenne.”



„Ó, pedig van neki!” – felelte a Szóló – „Ha valaki ok nélkül bántalmaz valakit, és a tettet ok nélkülinek valamelyik hivatalos döntőbíró nyilváníthatja, akkor alkalmazható a kárpótlás törvénye. Hivatalos bíráknak pedig természetesen a Császár az öt Örökössel együtt, bizonyos Nemesek, és végül az Igazság Szólói számítanak.”



„Nem érinthetsz meg engem!” – mondta ismét az Örökös.



„Valóban nem Uram!” – szólt a vallási tanácsadó is – „Ön Szóló ugyanis csak a törvény egyik felét idézte. Ott van még ugyanis a csúszó skála is.”



„Igaza van.” – felelte a Szóló – „És az kimondja, hogy amennyiben a kárpótlás törvénye alkalmazásra kerül, akkor a kárpótlás mértéke függ mind a felperes, mind az alperes társadalmi helyzetétől. Ha az alperes jelentősen magasabb poszton van a felperesnél, akkor a kárpótlás mértéke jelentősen zsugorodik. Ha például egy közember kíván kárpótlást az Uralkodótól, megkapja, de az nem lenne több, mint egy darab piszok Őszentsége körme alól.”



„Akkor mi a gond?” – kérdezte Aritcio – „Még a kint levő emberekkel együtt se volna elég követelésed ahhoz, hogy legalább egy rendes hajvágást csinálj nekem!”



A Szóló válaszolt: „Ezek itt csak azok az emberek, akik csatlakoztak hozzám az utam során. De panaszok az egész uradalmából eljutottak hozzánk. Sok, nagyon sok ember van, aki nagyon haragszik Önre Felség, és ha mindannyian egyszerre nyújtanák be a panaszaikat, akkor önt atomjaira tépnék.”



Aritcio, akinek a vidámsága egészen elmúlt, odafordult a vallási tanácsadójához. „Ez igaz?” – kérdezte – „Igaz, hogy ennek az Igazság Szólójának” – valósággal köpte a szavakat – „van joga ítélkezni felettem?”



A vallási tanácsadó nem szólt semmit, csak becsukott szemmel bólintott.



Aritcio a katonai tanácsadóhoz fordult: „Megteheti?”



A tanácsadó kábult volt: „Nos…én nem…szóval…tehát…”



„Válaszolj végre tisztességesen! Megteheti ez az ember, hogy kivégeztet?”



A tanácsadó a padló mintázatát tanulmányozta: „Igen Uram. Azt hiszem, megteheti.”



Aritcio a Szólóhoz fordult: „Nem értem, miért kellene engedelmeskednem a követeléseidnek. Egyszerűen csak szólhatnék az őrségnek, hogy lőjenek le.”



„Ha megtámadnak engem, akkor ők ki lesznek átkozva, a neveiket törlik a Felvétel Könyvéből, életük és személyük semmivé válik. De ennél több is történik majd. Mivel szembeszegül a Szóló szavának, azt kockáztatja, hogy az Ön nevét is törlik a Felvétel Könyvéből, megfosztják a trónjától Felség, valamennyi előjogától, és a sérthetetlenségétől. Nem hinném, hogy azután sok esélye maradna.”



A Szóló behunyta a szemét, mélyet lélegzett, és megszólalt: „Itt az út vége Aritcio. A bűneid eljöttek, és a fejedre hulltak.”



„Nevezzük a nevén a dolgokat: ez lázadás!”



„Nem Felség. Ez forradalom.”



Újra csend ereszkedett közéjük. A távolabbi tömegek ordítása sem hallatszott már. Csak a kamerák zúgtak, melyek felvételét kétségtelenül továbbították a kint várakozó hordáknak, és más helyen levő otthonok milliárdjaiba.



A katonai tanácsadó előlépett. „Mi…nem engedhetjük ezt…megtörténni. Ha az Örökös elveszti a trónját, ha ez itt tényleg forradalom, akkor a Kor-Azor ház elbukik. Külső…erők…” – nem azt mondta, hogy a többi királyi ház, de mindenki tudta, hogy mire gondol – „külső erők el fognak minket pusztítani. Az Örökös talán feldühített embereket az uralkodása alatt, de kell valami módot találni arra, hogy életben tartsuk. KELL. Ha nem, és a nyílt forradalom és a királygyilkosság útjára lépünk, akkor a népünk minden esélyét elveszti, hogy Ő, vagy valamelyik utódja a jövőben a Birodalom trónjára ülhessen.”



A Szóló a botjára támaszkodott. „Tehát? Mit javasol?”



„Van esetleg…Nem, nem. Tudom, nincs mód arra, hogy az embereket eltántorítsuk a szándékuktól. Talán, ha meggyőzhetnénk őket, hogy várjanak…”



Üvöltés remegtette meg a falakat.



„Rendben, úgy érzem a többséget nem sikerülne.” – húzta be a nyakát a tanácsadó – „De hátha. Mindenki belegondol vajon, hogy mik lesznek egy véres forradalom következményei? Gondoltak az azt követő gazdasági összeomlásra? Vagy a katonai beavatkozás lehetőségére? Akarják a lakhelyüket, sőt, a tulajdon életüket kockáztatni?”



„Nem lehet őket eltántorítani.” – figyelmeztette a Szóló – „A többség ezt nyilvánvalóvá tette.”



„Akkor azt szeretnénk kérni tőlük…” – mondta tanácsadó – „hogy jöjjenek elő azok, akik a legsúlyosabb kárpótlási igényekkel érkeztek. És kapják meg a bosszújukat. De kérem, ennek a Ház-nak és minden benn levőnek a szerelmére, ne vegyék el az Örökös életét!”



„Elfogadom!” – szólt közbe Aritcio, de senki nem foglalkozott vele.



„Nem tudom, hogy az emberek bele fognak-e menni.” – válaszolt a Szóló.



„Remélem igen…” – felelte a tanácsadó – „…mert ha az Örökös nem is fog meghalni, el fogjuk őt vinni a megsemmisülésig.”



„Micsoda???” – döbbent meg Aricio.



Ha egy millió jön előre, levágunk egy kezet. Ha egy másik millió, akkor egy lábat. Vághatunk, vághatunk, vághatunk, és vághatunk. Egészen addig, amíg nem marad más, csak a létfontosságú szervek.



„Megőrültél?” – kérdezte Aritcio.



„Mindenek szerelmére, csak annyit kérek, hogy maradjon annyi az Örökösből, amennyi még él, és valamilyen szinten funkcionál. Uralkodni tud kezek és lábak nélkül. Nincs szükség minden érzékszervre sem. Egy szem elég lesz, egy fül, a nyelv egy darabja, némi fog, és bőr.”



„Ebbe nem, megyek bele!” – tiltakozott az Örökös.



A tanácsadó hozzáfordult és kijelentette: „Máskülönben meghal Felség. A tömegek ízekre fogják szedni!”



„Nem, hanem TE fogsz engem ízekre szedni.”



„Igen, de akkor még meg fog maradni valami Felség. A többit meg újra tudjuk növeszteni.”



A Szóló közbelépett: „A klónozás tiltott. Maga is tudja.”



„Csak ha a személy meghal.” – felelte a tanácsadó – „De ha életben tartjuk, és gyorsított sejtnövekedési eljárásnak vetjük alá, akkor azzal semmilyen törvényt sem sértünk meg, és az emberek is megkaphatják a húsdarabjaikat.”



„Maga szerint ez elég?” – kérdezte a Szóló.



„Őszintén? Nem…” – felelte a tanácsadó.



„Hé. Én is itt vagyok ám, ha valaki nem vette volna észre!” – szólt Aritcio.



A tanácsadó odafordult hozzá. „Felség Szeretem és tisztelem Önt, de most egy forradalom szélén állunk, amelyben egy pillanat alatt lándzsavégre fog kerülni a feje. Megérti a helyzetet? Megérti, hogyha az eredménnyel a tömegek csak a legkisebb mértékben is elégedetlenek lesznek, akkor Ön meghal?”



Aritcio elcsendesedett.



A tanácsadó visszafordult a Szólóhoz. „Amennyiben bármiféle olyan döntést fog hozni a jövőben, melyet az emberek nagymértékben helytelenítenek, még mindig tömegével jöhetnek, és kérhetik a kárpótlásukat.”



„És azzal az életét.” – tette hozzá a Szóló.



„És azzal az életét.” – felelt a tanácsos. „Gondolja, hogy az emberek belemennek ebbe? Egy új uralkodó a régi helyett. Egy új ember. A szó szoros értelmében.”



A Szóló átrágta magát ezen a gondolaton. Aritcio csendben volt.



„Igen” – felelte végül – „Azt hiszem igen.”



Eget-földet megrengető üvöltés hallatszott odakintről. De ez nem fenyegetés volt már, hanem üdvrivalgás.



***




Aritcio a műtőasztalhoz szíjazva feküdt. A plafonra videokamerákat szereltek, és egy kisebbet a sebész homlokára is.



Egy elektromos szikét használva a sebész lassan, módszeresen, elkezdett darabokat kivágni Aritcio bőréből. A vért rögtön felszívták, és egy dialízis gépbe vezették, ahonnan visszakerült a testébe.



Nem alkalmaztak altatást. Az Örökös szájába egy gumi fogvédőt helyeztek, amit annyira erősen harapott, hogy az erek kidagadtak a homlokán. Minden egyes vágásnál valami rekedt hang hallatszott, amit a kívülállók először valami hibának gondoltak a hang közvetítési vonalban, de kiderült, hogy az Örökös sikolyait hallják, melyek nem jutnak tovább a torkánál.



Az orvosok néha lézert használtak, hogy haladéktalanul kauterizálják a sebet, de mivel a lézer elégette az idegvégződéseket is, ez a tömegeket ez nagymértékben elégedetlenné tette volna. Maradt tehát a szike.



A katonai és vallási tanácsadók jelen voltak, szenvtelenül figyelve, ahogy urukat széjjelszabdalják. A vallási tanácsadó egy szót sem szólt, mióta a művelet elkezdődött, a katonai is csak keveset, eltekintve egy részletes, titkos beszélgetéstől a vezető orvossal, és bizonyos katonai személyzettel, ahol a legapróbb részletekbe menően elmagyarázta, hogy miért kell az Örökösnek életben maradnia. És ha mégiscsak kilehelné a lelkét, nos, akkor a kínzói és vigyázói is egyben, készen álltak bármilyen lépés megtételére, hogy újraélesszék, tekintet nélkül az erkölcsre, vagy a vallási törvényekre.



Aritcio maga keveset szólt. Olyan igény volt a darabkáira, hogy alig maradt elég ideje, hogy számba vegye őket.



A sebész megtisztította a szikét, miközben lassan a kamerába beszélt. „Ez volt az utolsó ujj, amit megnyúztunk. Figyeljék az inakat! Azokon fogjuk folytatni.”

Hozzászólások:

Bejelentkezés
Még több...