A Dinoszaurusz

 

Későre járt a hajójavító állomáson. Felületesen figyelve az egyedüli érzékelhető mozgás a lépegetők irányából jött. A szétszerelt daruk talapzatára emlékeztető masszív robotok, félautomata rendszerellenőrző és karbantartó folyamataikat végezték.

Azonban még egy alak lépegetett lassan az üres folyosókon át. A Dinoszaurusz, alias Jonatan Vesper – ahogy a bérjegyzékben szerepelt (bár már senki sem hívta ezen a néven) – lassú lépésekkel rótta a legutolsó ellenőrző körútját. A mai nappal véget ért egy nagyon hosszú karrier. Holnaptól nyugdíjba vonul.

Vézna öregember volt, ősz hajú, hosszú szakállú, nyugodt vérmérsékletű. Kimérten beszélt, cselekedetei pedig abból a mély meggyőződésből fakadtak, hogy azt teszi, amire rendeltetett, és pontosan ott van a világban, ahol lennie kell. Rend és a tisztaság kérdésében szinte mániákusan szőrszálhasogatónak számított. „Csak egyszerűen!” – volt a gyakran hangoztatott jelmondata. Szívesen tanított bárkit a szakmájára, bár megvolt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy ragaszkodott a régi jól bevált módszerekhez, és az övétől eltérő nézőpontról hallani sem akart. Becenevét merev gondolkodása, és idős kora miatt érdemelte ki.

Öröme és büszkesége a Szárnysor volt – hajóalkatrészek, valamennyi madárszárnyra emlékeztetett –, és időtlen idők óta hozzátartozott az űrállomás látványához. Az alkatrészek hosszú sorban voltak felszerelve, mely átkígyózott az állomás főbb részein. Méretük másfél métertől egy kétemeletes épület magasságáig terjedt. Dinoszaurusz óramű pontossággal hetente megtisztította valamennyit, magányosan róva a sötét, végtelen folyosókat.

A Szárnysor a régi szép időkben egyrészt oktatási célokat szolgált: mintadarabokként a zöldfülűek számára, másrészt tesztcélokra holmi új modul variációk próbálgatása esetén. Minden egyes darabja egy keretben volt, melyet két kampó rögzített a padlóhoz, és erős drótkötelek a plafonhoz, valamint a legközelebbi falhoz. Amikor valakinek szüksége volt valamelyikre tanuláshoz, vagy kísérletezéshez, nem kellett mást tennie, csak fogni egy lépegetőt, mely erős robotkarjába szorította a keretet. Aztán a vezérlőben egy ujj megpöccintett egy kapcsolót egy régi túlméretezett vezérlőpanelen, mire a kampók visszahúzódtak, és a sodronyok leváltak a falról. Ezután a lépegető már képes volt a kívánt helyre szállítani az alkatrészt.

Ezeknek az időknek is vége szakadt azonban, és a Szárnysor pusztulásra ítéltetett – haszontalan emlékeként a lassan ködbevesző múltnak, mikor még a mérnökök sokkal inkább a két kezüket használták a munkához, mint mostanság. Ma már mindenki inkább számítógépes szimulációkat használ, melyek bővelkednek ugyan a hibahatárokban, de szűkölködnek a tervezés emberi örömében. Amikor a Dinoszaurusz nyugdíjba megy, dédelgetett kedvence is vele tart.

Nem bánja. Az emberek azt gondolták, hogy élete összefonódott a Szárnysorral, és bár az idősebb szakik tettek néhány tessék-lássék kísérletet arra, hogy a Sor örökre az állomás része maradhasson, ő nem könyörgött ezért.

Soha, senkinek sem vallotta be, hogy mi az, amihez igazán motiválja. Egy lecke vége, egy szerszámos láda megrendelése, egy modul elkészülte, a pillanat, amikor egy használt alkatrész utoljára érkezik be, hogy bontásra kerüljön – mindezek sokkal elégedettebbé tették, mint bármiféle meghatározhatatlan emlék. A legnagyobb boldogság – életének a kimondatlan költeménye – az az érzés volt számára, amikor befejezhetett valamit – egy utolsó határozott tollvonással feltehette az i-re a pontot. A Szárnysor hosszú évek gyűjtőszenvedélyének a gyümölcse volt, méltó a rá áldozott munkára és az erőfeszítésre, és nem csak idős korának állított emléket, hanem azt is jelképezte számára, hogy honnan jött, és min ment keresztül, míg végül eljutott ide. Éppen annyira hordozott figyelmeztetést, mint emlékeket. Végigtekintve rajta és elképzelve, hogy örökre itt marad, nyíltan elbátortalanodott.

Már mindenki elhagyta a műhelyt, de ő még mindig itt volt, rendezgetve a dolgait, lélekben a másnapi szomorú ünnepre készülődve. Időről időre fura pattanásokat hallott a távolból, de nem foglalkozott vele – vénülő füle játékának, vagy a lépegetők zajának tudva be azt. Mint oly sok kollégája, a Dinoszaurusz is sok kis vackot tartott a fiókjában – van amit későbbi felhasználásra, van amit a múlt emlékeként. A legtöbbjük elég szilárd volt ahhoz, hogy megálljon az élén. Ahogy kihúzta a legnagyobb fiókot, kattanást hallott, és különös látvány fogadta. A fiók tartalmát ismeretlen kezek állították fel, szorosan egymás mellé, óvatosan kiegyensúlyozva, és amikor kihúzta a fiókot, az egész építmény egy sor dominóként borult össze.

Más semmi sem volt a fiókban. Sem egy feljegyzés, sem egy oda nem való tárgy, semmi, ami arra utalt volna, hogy ki, és miért tette ezt vele.

A Dinoszaurusz bezárta a fiókot és óvatosan elpakolta a többi tárgyat. Körülnézett, de senkit sem látott.

Újra hallotta a pattogó hangot. Nem tudta ugyan pontosan meghatározni az eredetét, de határozottan úgy érezte, hogy a Szárnysor irányából jön.

Tudta, hogy az emberek sokszor egyszerűnek gondolják az észjárását, és ezzel nem is vitatkozott. De az egyszerűsége sok-sok év tapasztalatából – jókból, és keserűekből – táplálkozott. Nem szimpla ostobaság következménye volt, hanem pont ellenkezőleg: megértette a dolgokat és a mélyükre látott annyira, hogy képes volt azokat leegyszerűsíteni. Ennek eredményeképpen meg tudta különböztetni a fontos dolgokat a hordaléktól, és magát ehhez szabva élt. Jól ismerte az emberi lelkek mozgatórugóit is, és tudta, hogy meddig képesek elmenni a gonoszságban.

Nem mindenki értett egyet a világnézetével, vagy fogadta el a tekintélyét. Rendszeresen voltak összeütközései, főleg a fiatalabb munkatársakkal. Az utóbbi időben ezek egyre gyakoribbak, és egyre keserűbbek lettek. Egyértelmű volt, hogy bizonyos személyek számára már nyűg volt a személye, és a társaságban betöltött szerepe. De mivel túl fiatalok és tapasztalatlanok voltak ahhoz, hogy szemtől szembe elébe állhassanak, ezért tömegesen és körkörösen támadták – szünet nélkül csipkedték, mint a kisebb termetű kutyák a nagytestű vadat. Sikamlós megjegyzéseket tettek. Kinevették. Szemetet raktak az asztala köré, és összekeverték a dolgait, amikor épp nem volt a közelben. Egy Zian nevű férfi az utóbbi időben különösen kíméletlen volt felé, és ahogy a Dinoszaurusz újragondolta a dolgot, már emlékezett, hogy Zian különösen hangos volt a nyugdíjba vonulása napjával kapcsolatban, kiemelve, hogy micsoda jelentőségteljes esemény is fog történni akkor.

Zian és a hasonszőrűek viszont nyilvánvalóan kihagyták a számításukból, hogy valaha ő is volt fiatal.

És mostanra már teljesen biztos volt abban, hogy a furcsa hangok a Szárnysort felfüggesztő sodronyokból erednek.

Azért az alábbi megállapítást azonban mindenképpen fiatalok javára írhatjuk: Tudják, hogy mitől döglik a légy. A vég nélkül futtatott szimulációk, melyeket annyira szeretnek, elképesztően szűk hibahatárok számítására is alkalmasak, vagy éppen egy tárgy eltöréséhez szükséges erő is meghatározható velük. Szóval, teszem azt, ha valaki beoson az egyik műhelybe, és kölcsönvesz egy Straker fűrészt pár percre, az eszköz abszolút pontossága, és az atomi vékonyságú szuper éles penge el fogja végezni a dolgát. Ha esetleg egy bizonyos ifjonc keze betáplálja az eszközbe a megfelelő adatokat, akkor olyan ügyesen vághat ki egy fémdarabot, hogy tökéletes pontossággal megmondhatod, hogy a maradék mikor, és milyen erő hatására fog elszakadni.

És ha véletlenül még az is ismert, hogy erre a fémre meghatározott súly van felfüggesztve – példának okáért egy kiöregedett űrhajó szárnya –, akkor lerázhatatlanul rád ragad a sejtés, hogy az éjszaka közepén, a kellő időben, a sodronyok íjhúrként fognak elpattanni akár öreg, ráncos kezek érintésétől is, midőn azok a leges-legutólsó alkalommal tisztogatnák meg azt féltő gonddal. És akkor a rögzített szárny fel fog borulni.

És ahogy a Dinoszaurusz megfeszítette az érzékeit és hallgatódzott, már mindenhonnan hallotta a pattanásokat a Szárnysort rögzítő sodronyokból.

És már látta maga előtt, hogy mi fog történni: Szárnysor. Dominók. Ahogy lezuhannak.

Megrándult az arca.

Amennyire csak képes volt rá, gyanútlannak mutatva magát, óvatosan szemügyre vette a plafont. Ahogy a szabályzat előírta, a szoba sarkaiban biztonsági kamerák csillogtak. Néhányuk nagy látószögű lencsével rendelkezett, melyekkel az egész terem szemmel tartható volt. Mások mozgásérzékelőkkel voltak ellátva, és azonnal ráálltak a legkisebb moccanásra is. A jelen pillanatban is jó pár kamera figyelte őt, ahogy ez el is volt várható. Viszont a legkisebb mozdulat is el kellett, hogy terelje róla ezeknek a kameráknak a figyelmét.

Felvett egy fogót, és a kezeiben játszadozva vele továbbhaladt. Pár lépés után úgy tett, mintha megbotlott volna, és a szerszám messzire előrerepült a kezéből. A kisebb kamerák azonnal a megszárnyasodott fogóra vetették magukat, de kiszúrt kettőt, melyek mozdulatlanul rajta maradtak. Tehát valaki figyeli.

A Dinoszaurusz zsebre tette hát a fogót, és lassú léptekkel útnak eredt, ki a műhelyből, a raktár irányába, ahol a nem használt felszerelést tárolták. Még délután észrevette, hogy valaki előhagyott egy páncél righez tartozó kannát, mely tele volt folyadékkal, amit a pumpa beszereléséhez és teszteléséhez használtak. A fogót előhúzva egyenesen a tárolószekrány irányába tartott. Odaérve újra „megbotlott”, és egyensúlyát megőrizendő a polcokba kapaszkodott. Ahogy nagy nehezen lábra állt, a kanna feltűnés nélkül a zsebébe vándorolt. Aztán a fogót látványosan a tárolón fekvő szerszámkupac tetejére dobta. Biztos volt benne, hogy közönsége remekül szórakozik rajta, a csetlő-botló vén bolondon.

Röhöghettek, amennyit csak tudtak, nem érdekelte. Ha már nem mehet el nyugdíjba „egyszerűen”, akkor jobb híján még mindig „felteheti az i-re a pontot”.

Zian asztala felé tartott. A leghalványabb kétség nélkül tudta, hogy az eseményekért ő a felelős. Amellett, hogy kifejezetten öntelt, nagypofájú és tiszteletlen volt mindenkivel szemben, Zian mindenfélét gyűjtött. Legfőbb büszkesége, az íróasztala, telis tele volt apró kacattal. Különböző bizonyítványok bekeretezve, egy tucat reprodukció művészeti alkotásokról, és sok-sok egyéb különös izé, melyekhez tulajdonosukat nyilvánvalóan erős érzelmi szálak fűzték. Szinte valamennyi szilárdan az asztalhoz volt rögzítve, lévén gazdájuk annyira paranoid, hogy el sem tudta volna képzelni, hogy valaki nem a lopás szándékával közeledik a bútordarab felé.

A Dinoszaurusz semmit sem akart ellopni. Ha szándékában is állt valami, az csak az volt, hogy kollégája munkahelyének a biztonságára ügyeljen. És mivel úgyis idióta kriptaszökevénynek tartották, akár teljesen végig is játszhatta a szerepét.

Zsebébe nyúlva feltűnés nélkül előszedte a rig folyadékkal teli kannát, és kinyitva azt a földre dobta. Ügyködését testével fedezte a kamerák vizsla tekintete elől. Az edény hangosan csattant a padlón, mire ő azonnal felkapta a fejét. „Mi volt ez?” – kérdezte jó hangosan, majd egy ideig gyanakodva tekintgetett körbe-körbe, mialatt biztos lehetett abban, hogy a szmötyi utolsó cseppjei is távoznak a kannából. Aztán lenézve észrevette a kárt. „Ó a francba!” – kiáltott fel – „Egy rig folyadék pocsolya pont az asztal mellett! Jobb lesz, ha azonnal feltakarítom!”

Letérdelt, majd a békésen folydogáló szennyeződésre meredt. „Csakhogy így nem férek hozzá, amíg az asztal alatt van!” – jegyezte mag jó hangosan – „Előbb el kell tennem az útból ezt a vacakot! A pocsolya úgy sem megy sehová.”

Újra kiballagott hát a szervizből és ezúttal a lépegetők felé indult. Volt rájuk jogosítványa – régebben egy évtizedet töltött a fémóriások nyergében, és azóta is figyelemmel kísérte ennek a robottechnológiának a fejlődését. Beszállt tehát az egyikbe, és gond nélkül elindította. Visszadübörgött az asztalok irányába. Az íróasztalos rész egy paravánnal volt elválasztva a műhely többi részétől. A paraván megmozdítása túl nehéz lett volna egy embernek, de a lépegetőnek semmi gondot nem okozott. Félretette, majd a robottal óvatosan megragadta Zian asztalát. Nem is tette le a műhelyben, hanem továbbhaladva „véletlenül” pont a Szárnysor utolsó – és egyben legnagyobb – darabja alá helyezte.

A notórius hétalvók időről időre kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy az állomás lakónegyede és a műhely közti távolság meglehetősen nagy. Még ha reggel, a munkaidő kezdete után felriadván a magadra kapkodott ruháidban őrülten vágtatsz a munkahelyed felé – nos, akkor sem lehetséges az utat negyed óránál hamarabb megtenni. Főleg nem, ha otthon ülsz, sörözöl és chipset zabálsz, mialatt betegre röhögöd magad a műhelyben idétlenkedő vén bolondon.

A Dinoszaurusz visszavitte a lépegetőt a helyére, majd kikapcsolta, és kiszállt. Aztán hangosan megszólalt: „Na, de a legfontosabbat majdnem elfelejtettem! Mielőtt feltörölném a pocsolyát, előbb megtisztítom a Szárnysort, mielőtt még végleg kimegy a fejemből. Öreg vagyok én már, és a memóriám sem a régi…”

Az étkező felé haladva döbbenten hallotta, ahogy a Sort felfüggesztő sodronyok egyre inkább nyikorognak. Az elkövetők időzítése tökéletes volt.

Céljához érve odalépett a Sor első darabjához, egy kis hajószárnyhoz, majd utoljára megengedte magának, hogy körbenézzen. Észrevette, hogy azok a mozgásérzékelő kamerák, melyek továbbra is őt követték, mikor a fogót elhajította, most előre és hátra forognak, az íróasztalra fókuszálnak, majd rá, majd újra az íróasztalra, és újra rá… Mozgásukból növekvő kétségbeesés tükröződött.

Egy rongyot előhúzva a zsebéből munkához látott. Törölgetni kezdte az alkatrészt, és közben kicsit neki támaszkodott.

Roppanás hallatszott.

Dinoszaurusz a titokra gondolt – arra a bizonyos tollvonásra. Kicsit keményebben megnyomta a szárnyat.

És bekövetkezett. Pattanás, túlterhelt fém sikolya, majd a szárny felborult. A következő darabot megtaszítva annak a tartója is megadta magát, és az is tovább borulván sok tonnás erejével kövező elemet is feltaszította. És a folyamat megállíthatatlanul haladt tovább és tovább, míg az egész Szárnysor irtózatos robajjal, hatalmas dominó-kígyóként omlott össze. Dinoszaurusz pengéseket hallott, és jól tudta, hogy ezek az elszakadó felfüggesztő sodronyok hangjai. Majd végül hangos, pusztító dörej töltötte be a termet, ahogy az utolsó elem is megadta magát, és a tíz tonnás alkatrész lezuhanva palacsintává lapította az értékes íróasztalt, a tartalmával együtt.

Dinoszaurusznak úgy tűnt, hogy távolról emberi vonyítást hall, ahogy az egyre közeledve verődik vissza a néptelen folyosók falain.

Behunyta a szemét, és elmosolyodott.



Hozzászólások:

Bejelentkezés
Még több...