Tony Gonzales: Theodicy (5. fejezet)

Ötödik fejezet: Feltáruló titkok

„Bármennyire is triviálisnak hangzik, minden bűn gyökere a kísértés gyilkos fullánkja. A seb, amit az ilyen bűn maga után hagy, a leginkább akkor a legfájdalmasabb, ha a tett az árulás előszobájába vezet. A szentségtelenség jegyét hordozza magán, a kárhozatot, és minden dolognak az átkát, ami csak jó és igazságos ebben az univerzumban. Isten óvjon minket ettől a kísértéstől, amely végül áruláshoz, a gonosz legvégsőbb diadalához vezet…”

Heideran császárnak, a Birodalom népéhez intézett beszédéből a Vak’Atioth-i csata után



Nem gondolnám, hogy a történelem valaha is képes lesz lejegyezni azt a kétségbeesett erőfeszítést, ahogy a szabadságunkért harcoltunk. Nem lesznek krónikák, melyek a minmatar harcosok halált megvető bátorságáról fognak zengeni, vagy énekek a törzsek egyesüléséről a lázadás zászlaja alatt. De a történészek véget nem érő tanulmányokban fogják harsogni, a többi birodalom érdemeit a túlélésünkben, és nem fogják hagyni, hogy a feledés ködébe vesszen az, hogy mielőtt valami mássá lettünk, mindenek előtt rabszolgák voltunk. Ebben a két dologban az eljövendő generációk biztosak lesznek.”

A nefantar paradigma, Uniija Krur




Essence régió, Crux konstalláció

Renyn rendszer, 9-es bolygó, 4-es hold

A Föderációs Hírszerző Hivatal Parancsnoksága


A tisztek csendesen töltötték meg a szobát, helyet foglalva, mialatt a konferenciaterem polarizált ablakai elsötétültek. Baet szakított egy pillanatot arra, hogy a jegyzetei fölül felpislantva szemügyre vegye a találkozó résztvevőit. Tíz tiszt volt jelen, mindegyikük legalább ezredesi rangot viselt. Nyolcan a DIVCOMM-tól voltak, ezek közül kettő közvetlenül a szenátus hírszerzési bizottságának jelentett. Az utolsó kettő hadügyes volt. Meglehetősen bosszúsnak látszanak – vette észre Baer – Én is az lennék, ha elrángatnának a caldari háború ügyeitől, valami ilyesmi miatt. Mindannyian hasonlóan elgyötörtek voltak és látszott rajtuk egy kiadós alvás hiánya is. Baer-t a látványuk arra figyelmeztette, hogy a türelmük, finoman szólva, elég véges lehet. Ő volt a szobában a legalacsonyabb rangú tiszt, és tudta, hogyha itt most nem fog tudni kielégítő válaszokat adni, akkor az helyrehozhatatlan károkat fog okozni a karrierjének.


Baer felettese, Tilda Siertro ezredes, a férfi jobb oldalán ült. A nő nem volt figyelmen kívül hagyható tényező az ügynökség berkein belül, és jelenleg nagy nyugalommal tanulmányozta a jegyzeteit, amíg várta, hogy mindenki megérkezzen. Ahogy a hadügy képviselői is helyet foglaltak, anélkül, hogy felnézett volna, intett. Baer megértette a neki szánt jelzést, és mély levegőt vett, mielőtt a mondandójába fogott. Az ezredes felettébb világosan közölte vele még korábban, hogy mi az amit elmondhat, és mi az, amit nem.


„Köszönöm, hogy egy ilyen rövid hívásra eljöttek.” – kezdett neki – „Körülbelül egy órával ezelőtt, az egyik felderítő fregattunkat lelőtte a Birodalmi Haditengerészet a Hahyil rendszerben. A hajó fegyvertelen volt, és engedélyezett területen haladt, amit a Gallente-Amarr szabadkereskedelmi egyezményben rögzítettünk, 23210-ben.”


A szenátusnak jelentő két ezredes felfigyelt, de a többiek semmi reakciót sem mutattak a hallottakra. Baer folytatta az eligazítást.


„Jelenleg a pilótát ’Küldetésben Eltűnt’ státuszba helyeztük. A támadásról készített telemetriai felvételeink szerint a hajója nem semmisült meg, csak súlyosan károsodott, és a pilóta megkísérelte a leszállást a Diemnon felszínén, mielőtt elvesztettük vele a kapcsolatot. Egyedül volt a hajón, legénység, vagy utasok nélkül.”


A hadügyesek továbbra is érdektelennek tűntek, sőt Talin Falgenreau vezérezredes egy éppen ásítást próbált elnyomni.


„A telemetria szerint számos minmatar hajó volt tanúja az esetnek, de még képtelenek voltunk felvenni a kapcsolatot a kormányukkal, Eanna elpusztítása óta. Az ok, amiért idekérettük magukat…”


„Ó nagyszerű” – szakította félbe Talin – „Már kezdtem kíváncsi lenni, hogy van-e valami értelme itt lennünk.”


Baer érezte, hogy felmegy benne a pumpa. Siertro ezredes megrázta a fejét, éppen csak annyira, hogy észre lehessen venni, de a tekintetét nem vette le a jegyzeteiről.


„Szóval az ok,amiért idekérettük magukat,” – ismételte meg Baer – „az, hogy egyezségre jussunk a pilóta felkutatását és megmentését illetőleg.”


„Ki volt a pilóta?” – kérdezte a másik hadügyes, Silus Bruce vezérőrnagy.


„Ó bazz…” – gondolta Baer. Tilda külön kiemelte, hogy ezt nem mondhatom el. „A pilóta a Hahyil területen felderítést végzett, ami valószínűleg közelebb vezethet minket a…”


„Nem ezt kérdeztem.” – mordult fel Silus – „Ki…volt…a…pilóta?”


Baer segélykérően sandított Tilda-ra. A nő felemelte a szemét az asztalról, és nyugodt hangnemben megszólalt: „Válaszoljon a kérdésre Alezredes!”


„Viola Antionnes, Uram.”


„Tudtam!” – jegyezte meg gúnyosan Talin, a szemeit forgatva – „Csak idő kérdése volt.”


„Már megbocsásson Admirális,” – vesztette el az önuralmát Baer – „de pontosan mi is volt idő kérdése?”


Talin mély levegőt vett, hogy elkezdhessen ordítozni az alacsonyabb rangú tiszttel, de a társa leintette. „Alezredes, tisztában van azzal, hogy hány kereső és mentőakció van folyamatban a jelen pillanatban is?


„Mennyi, Uram?”


„Egész pontosan 26, tudja, mindegyik a háború miatt a caldarikkal, amibe belekeveredtünk.”


„Megértem, hogy korlátozottak az erőforrásaink, de…”


Silus a szavába vágott: „Nincsenek erőforráskorlátok, amikor arról van szó, hogy megmentsük a lelőtt pilótáinkat. A Föderáció összes eszközét a háborús erőfeszítések szolgálatába állítottuk. De nem fogok embereket veszélybe küldeni, csakhogy kimentsenek valami narkóst, aki saját magát keverte bajba!”


Baer gyomra felfordult. „Uram, nem értem, hogy miről…”


Talin egy jegyzetet halászott elő és átcsúsztatta az asztalon Baer-nek. „A látvány minden szónál ékesebben beszél.” – horkantott Talin – „Nem beszélve a hosszú börtönévekről.”


A képek legalább annyira gyomorforgatóak voltak, mint amennyire megdöbbentőek. A videofelvételen Viola látszott, ahogy valamiféle tablettákat vásárol egy férfitól, aki a Hírszerzés adatbázisa szerint a Serpentis kábítószerkartell oszlopos tagja volt. A kapcsolatok ismert bűnözőkkel, vagy a szervezetekkel, melyekbe tömörültek, kétszer olyan súlyosan voltak büntetve háború esetén, mint békeidőben. Az, hogy Viola ráadásul szövetségi ügynök is volt, azt jelentette, hogy technikailag árulással volt vádolható.


„És még sok van ott, ahonnan ez jött…” – mondta Talin – „Azzal a mocsokkal ott a képen, némileg elnézőek leszünk az együttműködéséért, de nem mondhatjuk el ugyanezt a maga hősnőjéről.”


„Azért megérdemel egy kis tiszteletet Uram.” – monda Baer remegve – „Az érdemei az ügynökségnél elévülhetetlenek, és én sem emelnék szót az érdekében, ha…”


„Üljön le Baer” – parancsolt rá Silus – „És ki ne nyissa a száját, amíg nem kérdezzük!”


Csezdmeg Viola… –gondolta Baer a székébe rogyva – Tudtam volna segíteni rajtad! Miért nem szóltál róla?


Silus gúnyosan nézett végig az asztalon ülök döbbent arcán, aztán újra megszólalt, ezúttal is Baer-hez intézve a szavait. „És most Alezredes, van a maga számára egy jó, és rengeteg rossz hírem. A jó hír az, hogy maga valahogy képes volt nem elrontani a dolgokat, amióta figyeljük. Ami – ha kíváncsi rá – azóta tart, amióta Viola megbukott a kábítószerrel.”


Baer Tilda felé fordult, és rábámult az arckifejezése ezt ordította: És te végig tudtál erről? A nő felé fordult, és a szemébe nézett. Tekintetéből csontrepesztő hideg sütött.


„És most a rossz hírek” – folytatta Silus – „Most már elég alapunk van arra, hogy a nő úgynevezett érdemeit a nagy rakás lószar kategóriájába soroljuk. Ez pedig, Alezredes azt jelenti, hogy maga még annyit sem ér az ügynökségnek, mint ő.”


Silus előredőlt, és Bear felé nyújtva az ujját folytatta az alezredes földbe döngölését: „Csakhogy tudja, ha az a nagyszájú narkós ribanc még egyszer föderációs űrbe teszi a lábát, azonnal le lesz tartóztatva. És személyesen fogok gondoskodni arról, hogy életének a hátralevő részét egy cellában töltse! És most jól figyeljen, mert csak egyszer fogom elmondani: Nem…lesz…mentőakció…indítva…Antionnes…felkutatása…érdekében! Az amarrok csináljanak vele, amit akarnak, mert nem érdekel, hogy mi van lefektetve abban a nyavalyás szabadkereskedelmi egyezményben, neki pedig abszolút semmi keresnivalója sem volt Diemnon közelében, vagy bárhol máshol az amarr űrben. Megértette?”


Baer csak bámult vissza rá, félig kábultan, félig dühösen, és teljesen képtelen volt kinyögni akár egy szót is.


„A hülye kifejezést az arcán igenlő válasznak veszem. És most, ha más senkinek sincs semmi lényeges mondandója, akkor visszamennénk harcolni a caldarikkal.”


„A találkozó véget ért.” – jelentette be Silus. „Köszönet a semmiért Alezredes.”


~


Viola kezének a remegése sokkal rosszabb lett, és ő nem tudta megmondani, hogy ezt az elvonási tünetek, vagy a düh okozta-e. Akredon egy szót sem szólt hozzá, a szemeit behunyta még a biztonsági nyakörvvel a nyakán is, és a száját kizárólag amarr imák hagyták el. Viola arcán és nyakán izzadtság gyöngyözött, megérkezett a hőemelkedés, amit Grious megjósolt. A nő undorodva letépte repülősruhájának a felső részét, és az alatta levő bőrhöz simuló védőréteggel együtt. Mellét és hátát mindössze egy ujjatlan trikó takarta.


Grious tűnt fel, vízzel, és valami szerkezettel. „Ezt igya meg, ezt pedig tegye fel. A közvetítővonal él.”


Elvette az eszközt, és feltette a fejére. Egy üveglencse emelkedett ki az aljából, és az egyik szeme elé csúszott.


„A kamera egyenesen a retinájára fogja a képet vetíteni.” – mondta Grious – „A méretét a szárán levő kezelőszervekkel lehet szabályozni, és azt is, hogy a látóteréből mekkora részt vegyen el.”


„Csak azt ne mondd, hogy nektek nincs szükségetek ilyesmire, hogy kövessétek az eseményeket!” – motyogta maga elé nagyon halkan Viola.


„Az anatómiánk genetikailag meg lett változtatva, hogy együtt tudjon működni olyan kibernetikus eszközökkel, amelyek kiterjesztik az érzékeinket.” – válaszolta Grious – „Az eljövendő jove generációknak nem lesz szükségük rájuk. Van viszont egy másik is nálam az amarr barátja számára. Akarja, hogy feltegyük?”


Viola kinyúlt, és megragadta az eszközt. „Határozottan. Talán ezt fel tudom használni, hogy felnyissam vele ennek a piszoknak a szemét!”


~


„Két csoportra oszlunk” – ismertette a tervét Vlad csendesen – „Krugar, vidd magaddal Velios-t és Makkar-t! Használjátok ki a bejárat kapuját, hogy ne kerülhessenek mögétek! Ettől a ponttól előre, 15 méterenként helyezzetek el robbanóanyagot! Aztán ássátok be magatokat, és védjétek ezt a folyosót! Tartanotok kell addig, amíg nem kaptok parancsot a távozásra, vagy mind itt halunk meg. Rendben?”


„Igen uram” – válaszolta Krugar.


„Thumgar, Dramis, ti velem jöttök! Követjük a jove-okat, amíg nem találkoznak őrökkel. Semmiképp se lőjetek, amíg nem lőnek rátok! Indulás!”


„Értettem” – válaszolt mind a két katona.


Már 300 méternyire benn vagyunk, és még mindig nem találkoztunk egyetlen őrrel sem. – gondolta Vlad, a kameráján figyelve a jove-ok előrehaladását. Minden idegszála azt ordította, hogy valami szörnyűséges dolog fog történni.


~


Baer egyedül ült az irodájában, lehúzott redőnyök, és kikapcsolt lámpák mellett. A hamutartóban egy egész doboz cigaretta maradványai füstöltek, az utolsó szál még a szájában volt, de már csak pár szippantás maradt belőle. Gondolattöredékek száguldottak keresztül a legyőzött tiszt agyán, mindegyik kétséggel és megaláztatással teli. Viola halott, vagy nagy bajban van – fújta ki az utolsó füstkarikát – és az égvilágon semmit sem tehetek, hogy segítsek neki.


A szobában még volt annyi világosság, hogy az alakok felismerhetők legyenek. Baer átnyúlt az asztalon és kezébe vette a képkeretet, amiben a fotó azt a napot örökítette meg, amikor alezredessé nevezték ki. Tilda volt, aki kitűzte az új rangjelzéseit az egyenruhájára, közben egy tábornok állt vigyázzban mellette.


Tilda…


Baer az asztalhoz vágta a képkeretet, és felugorva a helyéről elkezdte a képet ököllel verni. Mikor az üveg összetört, a férfi egyetlen mozdulattal mindent lesöpört az asztalról, aztán megragadva a bútor szélét felborította azt. Az asztal irtózatos döndüléssel ért földet, és két széket eltalálva valósággal átlőtte őket a szobán. Fújtatva, de mégis valahogy jobban érezve magát, Baer a székébe rogyott. Pillanatokkal később éles kopogás hallatszott az ajtaján.


„Uram… Minden rendben van?” – az egyik katonai rendőr hangja volt a folyosóról.


„Ja, tökéletesen!” – válaszolta Baer – „Csak kitakarítottam egy kicsit!”


„Be kell, hogy jöjjünk, Uram, kérem menjen el az ajtótól!”


Mielőtt Baer szólhatott volna neki, hogy várjon, az ajtó kinyílt, és a fények felkapcsolódtak. Két katonai rendőr lépett be a szobába, alaposan szemügyre véve az odabenn levő összevisszaságot.


„Kösz, hogy benéztek!” – gúnyolódott Baer, a felfordított asztala felé mutatva. „Esetleg azért jöttek, hogy kábszert keressenek?”


A két őr komoly tekintetet váltott, aztán helyet foglaltak az ajtó két oldalán. Baer vicces kedve azonnal lelohadt, mikor felismerte a szobába belépő újabb két embert. Marc Beatrix, és Liam Caille ezredesek voltak. A rossz emlékű megbeszélésen ők ketten voltak a tanácsadók, akik a szenátus hírszerzési bizottságának számoltak be. Tilda Siertro mögöttük érkezett.


„Alezredes” – szólalt meg Marc, visszahőkölve a szobában érezhető cigarettabűztől. „Beszélhetnénk pár szót Önnel?”


Baer tekintete ide-oda vándorolt a két tiszt között. „Szükségem lesz hozzá ügyvédre?”


Liam szólalt meg: „Nem azért vagyunk itt, hogy letartóztassuk. Ahogy Bruce tábornok is említette, maga semmi törvénytelent nem cselekedett. De meg kell beszélnünk pár dolgot.”


„Akkor Uraim, kérem foglaljanak helyet!” – válaszolta Baer. A két tiszt keresztüllépett az üveg és romhalmazon, és kihalászva belőle két széket, leültek a felborított asztal elé. Amikor Tilda is belépett a szobába, Liam, és Marc is hátranézett.


„Ezredes, kérem bocsásson meg…” – szólt Marc – „Őrség várjanak odakinn, senki sem zavarhat minket!”


„Igenis Uram!” Az egyik őr intett Tilda-nak, aki helytelenítő tekintetet vetett a széken ülőkre, majd elindult kifelé. Piszkos dög – gondolta Baer, még mindig elgyönyörködve a nő formás alakjában, ahogy az ajtó bezárult mögötte.


„Mielőtt elkezdenénk, még van két ember, akit be akarok kapcsolni a megbeszélésbe.” – mondta Marc.


Liam felkelt a székéről. „Segítsen ezt itt visszatenni a helyére!” – intett fejével az asztal felé.


Baer pislogott, és az asztal Liam-mal ellentétes oldalára állt. „Milyen tárgyú megbeszélés?” Mindkét férfi felnyögött, ahogy visszafordították az asztalt a természetes állapotába.


„Bruce tábornok nem volt önmaga.” – mondta Marc – „Semmi oka sem volt arra, hogy így megalázza Önt, és ami Viola-t illeti, kétségkívül népszerűtlen személy, de sok dologban igaza van.”


„A háborús gépezet a legrosszabbat hozza ki mindannyiunkból.” – magyarázta Liam – „Mindaz a figyelem, amit arra fordítunk, hogy eltiporjuk a caldari szeparatistákat, rövidlátóvá tett minket a nagyobb összefüggések felismerésében. A lakosság pedig egyre forróbb hangulatban várja a cselekvést, most, hogy az Eanna elpusztult.


Marc utasításokat gépelt be az asztal billentyűzetén. Egy női hang szólalt meg a hangszórókban.


„GalNet központ”


Itt Beatrix ezredes. Desirou szenátort kérném!


„Egy pillanat…”


„Egy valamit jó előre tisztázzunk!” – mondta Liam – „Tudjuk, hogy kapott egy kis hátszelet az információgyűjtő akcióihoz. És most azt is tudnunk kell, hogy milyen eredménnyel használta fel ezt a kiváltságot.”


„Gesdeneau alezredes” – szólalt meg egy mogorva hang. A szenátor ráncos arca jelent meg a bútor felett. „Ön elveszített ma valami nagyon fontosat, és én tudni akarom a részleteket. Az összeset.”


A nő hangja újra megszólalt: „Garett szenátor csatlakozik a konferenciához.”


„Jó napot uraim! Alezredes…” – mondta egy fiatalabb hang, és a fej az asztal felett Baer felé bólintott. „A Venture nevű föderációs cirkálóról beszélek.”


Baer zavarban volt, hogy a balsikerű tanácstermi meghallgatás után, a gallente szenátus két igen tekintélyes tagjával találta szembe magát. Desirou szenátor észrevette a rémült arckifejezését, és felkuncogott.


„Nyugi Baer!” – mondta. Tudjuk, hogy milyen volt a mai napja. „Higgyen nekem, Bruce ezredessel külön fogunk foglalkozni. Amíg összeszedi a gondolatait, hadd mondjam el, hogy mi meg végbe a tömegek lelkében. Ha még nem tudná, óriási számban élnek minmatar menekültek a Föderáció területén, és mindkettőnk választókörzetében jelentős koncentrációban élnek minmatar eredetű, már honosított polgárok is. Ha most számításba veszi azt, hogy ugyanebből a populációból sorozzuk az újoncokat a caldari háborúba, akkor láthatja, hogy amennyiben nem nyújtunk a törzseknek közvetlen támogatást, az a választásokon a vereségünkhöz vezethet.


„Komoly gazdasági következményei is vannak a dolognak.” – vette át a szót Garrett szenátor. „A Hror rendszer a Föderáció egész keleti részének az egyik legjelentősebb kereskedelmi partnere. El sem tudja képzelni, hogy hány megkeresés érkezett be hozzánk, melyekben könyörögtek az emberek, hogy mondjuk már el, hogy mi történt ott. A minmatar kormány napok óta elérhetetlen, és emberek százezrei hagyták abba a napi feladataikat, csakhogy saját erőből próbáljanak valami információ morzsához jutni. A raktárak dugig vannak árukkal, amiknek már a múlt héten el kellett volna jutniuk a rendeltetési helyükre, ott meg majd’ megőrülnek, hogy valahogy pótolják a készletet, ami sosem érkezett meg, ami helyi szinten az egekbe lökte az inflációt. Folytathatnám, de mindent összegezve azt mondhatom, hogy az előbb elmondottak hatásai jelentős mértékben továbbgyűrűznek az egész gazdaságban.”


„Megnyerjük a caldari háborút” – mondta Desirou szenátror. „A lakosság már biztos a sikerben. A hírek szalagcímeit pedig már az amarrok foglalják el, és az emberek lassan kezdenek rádöbbenni, hogy mekkora fenyegetést is jelentenek rájuk nézve.”


„Közvetlenül akarunk a minmatarok segítségére sietni” – szólt Garrett szenátor – „és a segítség szót úgy értem, hogy BÁRMI, kivéve csapatok küldése. Bruce ezredesnek csak félig volt igaza, amikor azt mondta, hogy minden erőforrásunkat a háború szolgálatába állítottuk. Ez egyértelműen csak az űrbéli erőforrásokra igaz, de a bolygóközi felszerelésre nem. Ezekből óriási mennyiségű felesleg áll rendelkezésre a túltámogatás miatt, és ugyanígy vagyunk a vadonatúj csúcstechnikás fegyverekkel is, melyeket a törzsek arra használhatnának, hogy felszabadítsák magukat.”


„Miféle fegyverzet?” – kérdezte Baer.


„Kézifegyverek, tüzérség, testpáncélok, tankok, légierő, amit csak el tud képzelni. És számos ’tanácsadónk’ is van, akik meg tudják mutatni a minmataroknak, hogy mi módon kell ezeket a leghatékonyabban használni.”


A szenátor szünetet tartott, és összeszűkült szemmel figyelte Baer-t. „De mielőtt bármi történne, el kell, hogy mondjon nekünk mindent, amit tud Viola munkájáról, és hogy mit keresett Diemnon-on.”


Baer végignézett valamennyi előtte ülőn. A politikusok mindig is az ellenség voltak…egészen mostanáig. Mély levegőt vett, és azt kívánta, bárcsak volna még egy szál cigije.


„Hadd kezdjem azzal, hogy azt gondolom, hogy Viola még mindig életben van.” – mondta, megérintve az asztal kezelőszerveit. „És ez a telemetria meg fogja mutatni, hogy miért.”


~


„Szarik beszélni!” – mondta Viola. „Minden amit hallunk tőle, csak a tetves imái!” – sikoltotta bele egyenesen Faus füleibe.


„Próbáljon megnyugodni!” – szólt Grious, miközben a komplexum ajtaját figyelte. „Jusson eszébe, hogy fel van készítve annál sokkal komolyabb vallatásokra is, mint amit maga tesz vele.”


„Okés, akkor miért nem próbálkozik meg maga is?” – kérdezte, lerogyva az amarr mellé, aki előre-hátra hajlongva tovább kántálta az Írások sorait.


„Én magam nem akarok ilyen dolgokat tenni vele,” – válaszolta a jove. „és nincs semmi okom sem, ami arra kényszerítene, hogy megtegyem.”


Viola leginkább a saját szemeit vágyott kikaparni, melyek minden egyes lélegzetvételekor megfájdultak. Testi létezésének minden részletét a kábítószer elvonási tünetek kínozták. Levéve a szemét Faus-ról, most először vette észre a leszállópályán mindenütt jelenlevő vérnyomokat, és ez eszébe juttatta a véres eseményeket, amik mindent elindítottak.


„Grious” – lihegte – „tud valamit arról a lázadásról, ami itt történt?”


A jove megmerevedett egy pillanatra, mintha elgondolkodott volna azon, hogy elmondja-e vagy ne: „Azt biztosan tudom, hogy az Enheduanni műve volt.”


Viola igyekezett nyugodt hangon beszélni a testét rázó remegés ellenére. „Hogyan csinálták? Azért volt az egész, mert a Véneket idehozták?”


„Egy alvó ügynököt aktiváltak...” – felelte Grious. „…olyat, akit matari génkészlettel láttak el, majd hagyták, hogy fogságba ejtsék, és idehozzák. Valószínűleg évekkel ezelőtt történt.”


„Alvó ügynök?” – Viola Akredon-ra nézett, és tekintete a nyakán levő biztonsági nyakörvre esett.


„Az egész galaxisban széjjelszórták őket. Minden birodalomban számos ilyen lehet, és egyikük sem tudja, hogy valójában ügynök.”


„Ez meg hogyan lehet?!” – kiáltott fel Viola, némileg irritálódva Grious mondanivalójától.


„A genetika tudományának a tökélyre fejlesztése megadta a kulcsot az emberi agy pontos működésének a feltérképezéséhez.” – felelt a jove. „Elméket tudnak készíteni emlékekkel, és képességekkel, melyeket a középső temporális lebenybe égetnek, és emlékezet erősítő eszközökkel tudják működésbe hozni őket.”


„És kik ezek az ügynökök? Hogyan találhatjuk meg őket?”


Maguk nem képesek rá. Nem lehet őket nyomon követni. Felnőttként születnek a klónozó hengerben, komplett emlékeivel a kitalált életüknek, és a hozzá tartozó személyazonosságnak, ami ahhoz a birodalomhoz tartozik, ahol az ügynököt be fogják vetni. Az elméjükbe programozott speciális célokkal gyártják őket, és éveket vehet számukra igénybe a küldetésük végrehajtásához szükséges megfelelő állapot, és a megfelelő pozíció elfoglalása. Szerencsére még mindezzel együtt hibázhatnak is.”


„Láthatatlanok” – motyogta Viola. És végig itt vannak az orrunk előtt. „De mi van azzal a hiperűri kitöréssel? Hogyan képes egy ügynök ilyet létrehozni?”


„Szuperfejlett implantok segítségével. A legtöbbjük önmagát szereli össze, így fizikálisan jelen sincsenek, amíg az ügynök nem aktiválódik. Elsődlegesen az adrenalin termelést stimulálják, kikapcsolják a fájdalom receptorokat, és gyorsítják a gyógyulási folyamatokat, több más testi funkcióval együtt. De régebben jeladóként is használták őket.”


„És az alvó ügynök egy ilyen jeladót használt, hogy kapcsolatba lépjen velünk?”


„Nem csak velünk” – felelte Grious.


~


„Viola szerint a Vének a hét törzs legbölcsebb tagjai a szó szoros értelmében.” – folytatta Baer. „Állítólag mindenkinél többet tudnak a törzsekről, az összesről, nem csak a sajátjukról. A minmatarok hivatalosan tagadják a létezésüket, inkább legendáknak, mitikus lényeknek beállítva őket, mindezt azért, hogy a valódi személyazonosságukat elrejtsék.


„De valakinek tudnia kellett, hogy kik azok…” – vetette közbe Desiou szenátor – „máskülönben nem küldték volna a Valklear-okat a megmentésükre.”


„Értesítették őket…” – nyomkodta Baer a konzol gombjait – „Ezzel a jellel…”


Nézték, ahogy a Viola Atron-ja által rögzített jelek hirtelen keresztültörnek a hiperűrön, a gamma és a röntgen sávokon, majd visszaesnek a normális tartományba. „Nézzék az órát! A csúcs eredete Diemnon volt, és ugyanebben az időben két kulcsfontosságú esemény is történt. Az egyik a börtönlázadás a bányakomplexumban, a másik pedig Taj Rukon apostolnak és hét másik magas rangú papnak az eltűnése. Megpróbálja valamelyikük kitalálni, hogy hol akadtak a hulláikra?”


„Csak azt nem mondja, hogy Diemnon-ban…” – nyögött fel Marc.


„Pedig így van. És a legrosszabb az egészben még csak most következik:”


„Az amarrok azt gondolják, hogy Viola felelős a halálukért.” – fejezte be a mondatot Garrett szenátor a hirtelen megfájdult fejét masszírozva.


„Pontosan.” – mondta Baer. „Viola hajója még csak fel sem volt fegyverezve, de a jelkitörés Diemnon-ba csalta őt, talán elhitetve vele, hogy itt a Vének nyomára juthat. Valószínűleg az amarrok és a minmatarok is fogták ugyanezt a jelet, de mindegyikük számára tökéletesen más üzenetet hordozott.”


„De kik küldték?” – követelődzött Garrett – „És még mindig nem mondta el nekem, hogy ki tud még ezekről a Vénekről.”


„Ez az a pont…” – emelte fel az ujját Baer – „ahol Viola elmélete a ’Rend’-ről hirtelen lényegessé válik.”


„A ’Rend’?” – döbbent meg Desirou szenátor – „Ki a pokol az a ’Rend’?”


~


„És hogyan voltak képesek átvenni az uralmat a hajóm felett?” – kérdezte Viola vacogva, egyszerre fázva, ugyanakkor izzadtságban fürödve. „És azok a hangok, amik a fejemben beszéltek… Úgy éreztem magam, mintha erőszakot tettek volna rajtam.”


Grious a nő homlokára tette a kezét. „Nekünk is rendelkezésünkre áll az a technológia, amivel a birodalmak hajói, például egy minmatar Rifter felett átvehetjük az uralmat. Egyik hajójuk sincs felkészítve ilyen jellegű támadás kivédésére. De az Enheduanni képessége, mellyel távolról képesek az emberi agy idegpályáit stimulálni, mint például a maga hallási funkcióit… ez a tudomány a megértésünk fölött áll. Legalább is jelenleg.”


„A megértésük felett?” – kérdezte Viola. „De hiszen magukat, jove-okat tartják korunk technikai géniuszainak!”


„A technológia, amit az Enheduanni használ, jóval fejlettebb a miénknél, Viola. Abszolút mesterei a kvantum- és részecskefizikának, és jelenlétük egyetlen árulkodó jele a nem lineáris teleportáció.


„Hogy mi?” – kérdezte Viola.


„Azonnali anyagátvitel az űrön, féreglyukak, csillagkapuk és ugróhajtóművek nélkül.” – válaszolt Grious. „Tudjuk, hogy meg lehet csinálni, de nem tudjuk, hogy hogyan.”


„Nem izgat, hogy mit tudnak maguk megcsinálni, vagy mit nem!” – panaszkodott Viola kétségbeesve – „Csak meg akarom érteni, azokat a hangokat Grious. Hogy miféle tudomány az, amivel képesek behatolni a lelkembe?”


Grious nem válaszolt azonnal. „Mutáció.”


Viola elgondolkodott a válaszán egy percig, és észrevette, hogy a jove koromfekete szemei az övébe mélyednek. „Grious,…az Enheduanni-k…emberek?”


„Többé már nem.”


~


„És mi a helyzet a jove-okkal?” – kérdezte Liam. A telemetrián világosan látszott, ahogy Wraith-ek jönnek ki az álcázásból, pont az adás megszűnte előtt.”


„Ha Viola kapcsolatban állt velük, soha nem beszélt nekem erről.” – felelte Baer. „De nem lepődnék meg, ha az ő kezük is benne lenne a dologban.”


„Van velük bármiféle diplomáciai kapcsolatunk?” – kérdezte Liam.


„A kapcsolatunk mindig is törékeny volt velük, de a caldari háború kitörése óta teljesen eltűntek.” – felelte Desirou. „Egyikünk sem tudja, hogy miért.”


„Próbáljuk meg elérni őket!” – javasolta Garrett szenátor – „Ha segítettek Viola-n, talán válaszolni fognak majd a kérdéseinkre.”


„Ha így lesz…” – mondta Baer – „…akkor nem kell aggódnunk a kapcsolatfelvétel felől. El fognak jönni akkor, amikor akarnak, miután mindent megtudtak Viola-tól, amire kíváncsiak voltak.”


„Eleget hallottam.” – szólalt meg Garrett szanátor. „Azonnal indulok Diemnon-ba, és nem megyek onnan, amíg ki nem derítem, hogy mi történt vele.”


„Rossz ötlet.” – ellenkezett Baer – „A Hahyil rendszer blokád alatt áll, mert az amarrok a Valklear flotta maradványaira vadásznak. Egy rohadt céllövöldében fogja találni magát. Ne tegye!”


„Egyetértek Baer-rel” – mondta Desirou szenátor. „Helyes, vagy nem helyes, de Viola most körözött bűnöző a Birodalomban, és ha bármilyen gallente hajót meglátnak a területen, azt ellenségnek fogják tekinteni.”


„Nem érdekel!” – válaszolt neki Garret. „Az információ, aminek a birtokában van, megfizethetetlen kincs a Föderáció számára, és mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük. És azért nézzünk szembe a tényekkel: Az amarrok nem fognak tüzet nyitni egy gallente szenátorra!”


„Engedelmével Uram, de ebben súlyosan téved.” – vetett ellen neki Baer. „Viola-t papok meggyilkolásával vádolják, nem is beszélve az egyik szent apostolukról. Ennél megvetendőbb bűn nincs is talán az egész kultúrájukban, és az Ön jelenléte, Diemnon-nál, minimum azt fogja sugallni nekik, hogy a Föderáció részes ebben a tettben, hacsak nem azt, hogy aktívan támogattuk is. Nagyon rossz ötlet odamenni, akárhogy is nézzük.”


„Ugyanígy tiltakozott Bruce tábornok megoldása ellen is, hogy hagyjuk a sorsára!” – jegyezte meg Garrett szenátor. „Most akkor kinek van igaza, Baer – nekem, vagy Bruce-nak?”– kérdezte a szenátor. „Azt gondolom, nekem. El fogok menni az amarrokhoz, szembenézek velük, és megszerzem a válaszokat.”


„Hagyd abba a hősködést!” – mordult rá Desirou – „Intézzük az egészet nagyköveti szinten, ők azok, akik…”


„Nem, és nem.” – rázta a fejét Garrett. „Erre a folyamatra egyszerűen nincs időnk. A hajóm már úton is van Diemnon felé. Ha van egy kis esélye annak, hogy Viola életben van, kötelességünk mindent megtenni, hogy visszahozzuk. Amennyire én látom, a túlélése nemzetbiztonsági kérdéssé vált.”


„Akár csak az öné, Szenátor,” – jegyezte meg Baer. „És ettől a pillanattól kezdve, az Ön beavatkozásával a tétek az asztalon a sokszorosára növekedtek.”

Még több...