Tony Gonzales: Theodicy (4. fejezet)

Negyedik fejezet: Cselre csel

Melyik próba fedi fel jobban az ember szívét? A próba, amit az embernek ki kell állnia, hogy bizonyítsa a hitét, vagy a próba, ami akkor jön el az emberre, mikor már azt hiszi, hogy a hite bizonyítva van? Ha tudod a választ, akkor azt is tudod, hogy melyik megpróbáltatás hordozza a legnagyobb büntetést, ha elbuksz. A Paradicsom kapuja csak egyetlen egyszer nyílik meg mindenkinek. Jaj annak a léleknek, aki kétszer mer kopogtatni!

Küldetések könyve 5:14, az Írások



A történelemben a hadseregek általában a legalkalmasabb testfelépítésű emberekből választották ki a katonáikat. A minmatarok elveszítették ezeket az embereket a halál vagy a rabszolgaság miatt. Megpróbáltak a maradékból építkezni, de az eredmény koránt sem volt kielégítő a különleges elvárásaik szempontjából. Ehelyett fogták a leggonoszabb embereiket, tolvajokat, rablókat, gyilkosokat – és katonákat faragtak belőlük. Ezeket az embereket Valklear-oknak hívták.

Gallente titkosszolgálati jelentés, NJ-F22 ügyirat: A minmatar gyalogság fejlődésének története



Leugorva a rámpáról, Vlad elrohant a Rifter leszállótalpainak a közeléből, és a leszállópálya szélén sorakozó szikla kiszögellések közé húzódott. Mögötte a többi Valklear is szétszóródott, és kettes csoportokban fedezékbe húzódtak, ahonnan jól beláthatták a hatalmas alagutat, ami kifelé vezetett a szellőztetőhöz, ahol bejutottak. Páran felkapaszkodtak a hangár falainak lépcsős oldalára, gyorsan befészkelve magukat a peremen, és eltűntek az árnyékokban, amiket a magasan fölöttük levő világítás vetett.


Vlad néhány szikla mögött talált magának helyet, a leszállópálya fölött, a hangár zsilipjétől a komplexum belsejébe vezető út mentén. A Rifter a dokkjában pihent, szándékosan nyitva hagyott bejárattal. Az tervük azon az elgondoláson alapult, hogy a jove-ok majd azt hiszik, hogy már bementek a telepre, és ez majd kicsalja őket a hajóik biztonságából egyenesen a Valklear puskák csöve elé. A fülhallgatójában számos klikkelés jelezte, hogy az emberei készen állnak, és várják a parancsokat.


Bár több mint 30 kilométerre voltak a felszín alatt, Vlad hallotta a tompa robbanásokat, amiket a fölöttük levő meteor becsapódások okoztak. Az erőforrásokkal való takarékoskodás jegyében az amarrok nem pótolták mindig vissza a levegőt, ami egy-egy hajó távozásakor kiszökött a zsilipen keresztül. Mostanra a levegő elég ritka lett. Az emberek még tudtak lélegezni maszk nélkül, a legkisebb megerőltetés is teljesen kimerítette őket. Ha a zsilip legközelebb kinyílik, ami a jove fregattok érkezése miatt bármelyik pillanatban előfordulhat, meg fog szökni az a kis maradék levegő is.


A egy kattanással levette a távcsövet a puskájáról, és rajta keresztül Vlad átnézte a területet. A hangár egy hatalmas barlang volt, amit amarr robbanószerekkel és minmatar rabszolgák verítékével vájtak a Diemnon testébe. Úgy 700 méterre tőle minkét oldalfalba 3-3 stabilizáló gyűrű volt beépítve, mindegyik Bestower típusú hajók számára. A szállítók sohasem utaztak üres raktérrel. Rabszolgákat hoztak, és nyers ércet vittek. A hangár mérete speciálisan hozzájuk volt alakítva. Nagyobb hajó be sem fért volna.


Ahogy a célkeresztet a Rifter irányába vitte, Vérnyomokat fedezett fel mindenhol a leszállópályán. A börtönlázadás valószínűleg itt ért véget – gondolta, megfigyelve a vérnyomok jellegzetes alakját. Voltak sötét foltok, melyek egy olyan áldozat nyughelyét jelölték, aki elvérzett, a finom ködszerű szórt mintákat golyók okozták, a nagyobb cseppek pedig zúzott sebekre utaltak, melyeket öklök, vagy tompa tárgyak okoztak. Kétségkívül gyomorkavaró erőszak színtere volt ez a hely, ami emberek tucatjainak az életét követelte. Egy jó halál ezeknek a rabszolgáknak – gondolta Vlad, mialatt visszatette a távcsövet a fegyverre. Amarrok gyilkolása közben meghalni, a legtöbb, amit ezek az emberek remélhettek a sorstól.


Egy léglökés kavarta fel a hangár porát, ahogy az alagút végén két fénypászma világította meg a sötétséget. Vlad kiszúrta Thumgar-t, ahogy a férfi nem sokkal előtte az egyik sziklaperemen leveszi a fegyverét az oldaláról, és beékeli a kövek közé. Jobban teszi, ha nagyon hamar összeszedi magát – gondolta Vlad – máskülönben a leszállópálya egy újabb vérfolttal lesz gazdagabb.


~


„Ébredj Viola!”


A hangot az egyik arctalan lélek adta a kipusztult területről. A kripta pont előtte volt, és megvolt az ismeretlen hős holtteste is, aki csak rá várt odabenn. Egy kéz nyúlt ki a tömegből, és megérintett. Viola halálra rémülve tett egy lépést hátra.


„Lassan nyisd ki a szemed!”


Arra fordult, amerről megérintették, és ahogy kinyitotta a szemét, egy arc kezdett el kirajzolódni a mellette álló szellemek egyikén. Koromfekete szemek, sápadt fehér bőrrel körülvéve, melyet sötét erek szőttek át, amik a koponyatetőtől indultak, és az állcsontoknál értek véget. Viola megrázkódott, és ijedten kapott levegő után. A lény keze lágyan befogta a száját.


„Látom, először találkozik jove emberrel.” – mondta. A hangjában volt valami szintetikus tónus, a hangszíne legalább annyira hátborzongató volt, mint amennyire megnyugtató. „Nem könnyű látvány a fajtájának hozzászokni. Ez érthető.”


Viola-ban tudatosult, hogy a hátán fekszik, és a jove mellette áll. Ahogy elvette róla a kezét, a nő megfigyelte, hogy a bőre nem is tűnik szerves szövetnek. Üveg – gondolta. Olyan, mint a nedves üveg!


„A nevem Grious és az a feladatom, hogy megvédjem, és segítsem a minmatarokat a Vének megmentésében.”


Mi a fene? – gondolta – Megvédeni engem? Gyors leltárt csinálva a testéről, könnyű fájdalmat érzett a mellkasában és a lábaiban. De legjobban a szemei fájtak.


„Hatalmas gravitációs erőnek volt kitéve, amikor a hajója megsérült.” – mondta Grious az asztalhoz segítve őt. „Néhány hajszálér megpattant a szemében, ez magyarázza a kinézetüket. Sajnos itt nincs felszerelésünk, amivel képesek lettünk volna kezelni, de meg tudtuk gyógyítani a számos izomszakadást a rekeszizma vonala mentén, és a lábaiban a vérereket.”


„Mi a probléma a kinézetemmel?” – kérdezte Viola lassan talpra kecmeregve. A szoba kicsi volt, de dugig volt olyan berendezésekkel, amiket a nő még életében soha, sehol sem látott.


Grious intett a kezével, és egy képernyő jelent meg a falon a semmiből. „Tudom, hogy a fajtád mániákusan foglalkozik a kinézetével. Erre tessék!”


Viola pár határozatlan lépést tett előre. A jove karcsú volt, és felállva nem folt 180 centinél magasabb. Az egész testét, kivéve a fajét és a kezeit páncélruha fedte. A nő kényelmetlenül kezdte magér érezni, ahogy a jove szemei – azok a feneketlen mély kutak – az övébe tekintettek. A képernyő felé fordulva, megdöbbenve nézett a tükörképére. A szeme fehérje vérvörös színre változott.


„Idővel meggyógyulnak majd, és semmi hatással sem lesznek a látására.” – szólt Grious, gyengéden újra kézen fogva őt. „Az életét a hajó pilótájának köszönheti.”


Egy hajón vagyok? – kérdezte magát, úrrá léve a kényszeren, hogy kivegye a kezét a jove szorításából. „Úgy érti nem maga a pilóta?” – kérdezte, ujjait végigfuttatva a szemhéjain.


„Nem én vagyok, de a pilóta figyel.” – válaszolt Grious miközben számos ajtón haladtak át. „Most is szólhat hozzá, ha kíván.”


Ez őrület! – gondolta, miközben a felnézett a folyosó fényei felé. „Öööö köszönöm?”


Egy épp annyira dermesztő hang, mint Grious-é válaszolt, visszhangozva a teremben, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó. „Szívesen Viola”.


„Beszélhetnék vele szemtől szemben is?” – kérdezte – „Úgy érzem személyesen is ki kellene fejeznem a hálámat.” Újabb ajtó nyílt meg előttük, és egy kabinba léptek, melynek a padlója magasabban volt, mint ahonnan eddig jöttek. Vörös fények világították meg az utat, és a fémfalakat mindenütt baljóslatú jelzések és elektronika fedte.


„Sajnos nem, attól tartok” – mondta Grious, kicsit erősítve a szorításán. „Oda lépjen, ahova én lépek, Viola. Ez a terem más, mint a többi.”


A háta libabőrös lett, ahogy észrevett valami moccanást a szeme sarkából. A falak! – döbbent rá – Eltorzultak! Oké… – gondolta: …Most akkor vagy még mindig be vagyok lőve, vagy esküszöm, hogy nem mi vagyunk ebben a teremben az egyetlen emberek!


A pilóta hangja visszhangzott a kabinban: „Felkészülni a hajó elhagyására!”


Grious átnyújtott Viola-nak egy csutorát, aminek két hengeres valami volt az oldalára rögzítve. „Tegye ezt a szájába, és lélegezzen ezen keresztül! Kerülje az orrán keresztüli belélegzést, amíg ez benn van. Normálisan beszélhet rajta keresztül, a helyén fog maradni egészen addig, amíg a kezét nem használja az eltávolítására.”


„Hol vagyunk?” – kérdezte Viola, előre rettegve a választól. Fény jelent meg a kabin végében, egyre szélesebbre növekedve, amíg a leszállóhely szürkésbarna felszíne láthatóvá nem vált. Grious keresztülvezette a nyíláson, ahogy a szájába tette a lélegeztetőt.


„Diemnon” – mondta – lelépve a felszínre. „Az amarr bányakomplexum belsejében.”


„Mi? Várjon!” – fékezett le Viola, de Grious gyengéden tovább tolta a leszállópálya felé. Hű, egy tetves Wraith-on voltam! – esett le az álla, mikor felismerte maga fölött a hajó alakját, ahogy leterelték a leszállórámpán. Még senki sem látott ilyet közelről ezelőtt, nemhogy még a belsejében is járt volna! Kétszáz méterrel előttük ki tudták venni a Rifter alakját, ahogy némán nyugodott a leszállópályán. Viola azonnal észrevetet, hogy a rámpája szintén le van eresztve, de senkit sem látott a közelében. Érezte, hogy a levegő ritka, és számos mély lélegzetet vett a száján keresztül, hogy hozzászokjon a csutorához.


„Maguknak nem kell ilyen, hogy lélegezzenek?” – kérdezte.


Grious a sziklás barlang falaira tekintett messze, a minmatar hajón túl, fejét kicsit oldalra hajtva. „A testfelépítésünk sokkal jobban eltér a magukétól, mint a kinézetünk.” – válaszolta – „Jöjjön velem! Mutatni akarok valamit!”


Ahogy megkerülték a fregatt leszálló rámpáját, Viola körülbelül 100 méterrel arrébb, meglátta az Atron-jának a maradványait. A hajó hátsó része, egyszerűen eltűnt, a törzs maradéka meg volt feketedve. A páncél egyes részei elpárologtak, néhol cafatokban csüngtek lefelé a megnyomorított hajóról. Az egyetlen rész, ami épnek tűnt, a pilótafülke ablaka volt.


„Hogy a fenébe éltem én ezt túl?” Hangját felerősítette egy, a csutorán levő kis hangszóró. Grious a Wraith hossztengelyével párhuzamosan vezette, el a Rifter-től, az alagút irányába. A nő hirtelen égető hiányát érezte a tablettáinak.


„Az esélye annak, hogy egy olyan hajóban túlélje egy tachyon sugár találatát, pontosan nulla.” – válaszolt Grious. Viola néhány méterrel előttük észrevette a másik Wraith hajtóműveit. „Ön azért élte túl, mert az amarr tüzérek pontatlanok voltak.”


Az amarrok rám lőttek! – Viola visszaemlékezett, hogy egy Birodalmi Haditengerészeti flotta tűnt fel, pont, miután…


„Nem én öltem meg azokat az embereket.” – kottyantotta el magát Viola, visszaemlékezve a Bestower maradványai közt lebegő holttestek gusztustalan látványára. – „A hajóm még csak fel sem volt fegyverezve – „


„Tudjuk, hogy nem maga volt, ” – szakította félbe Grious, - „De gondoskodtak róla, hogy pontosan úgy tűnjön, mintha az ellenkezője történt volna.”


„A Rend” – jutott Viola eszébe – „De tudják vajon a jove-ok, hogy…”


Viola „csikorogva fékezett” ahogy a másik Wraith látványa teljesen kirajzolódott előtte. A leszálló rámpa nyitva volt, pont úgy, ahogy azé a hajóé, amit épp elhagytak, de a tövében egy felnőtt ember térdelt hátrakötött kézzel. Fejét és vállait ruha borította.


„Grious, kicsoda ez?”


„Nem jelent veszélyt” – mondta Grious, tovább húzva őt előre. „Mondd csak, hogy hívtad őket? A titkolódzókat, akik erre a helyre csaltak…”


Viola szünetet tartott. „A ’Rend’ Még abban se vagyok biztos, hogy ők így hívják magukat.” - mondta végül.


„Már üldözzük őket egy ideje.” – válaszolt neki Grious – „Nagyon óvatosak, titkolódzók, és rendkívül veszélyesek. Van még valami, amit el kíván róluk mondani?” A kérdés jeges borzongást csalt Viola gerincére. Ez nem kérés volt, hanem parancs.


„Nem nagyon tudok többet mondani.” – felelte a fogoly felé tekintve. Az láthatóan nem is vette észre, hogy olyan közel állnak hozzá. „Évekkel ezelőtt vették fel velem először a kapcsolatot, és tökéletesen pontos információkat adtak az amarr csapatmozgásokról a minmatar területeken.” Viola távoli robajt hallott, ami megtévesztően hasonlított egy villámcsapás hangjára. „Azóta is véletlenszerűen vették fel velem a kapcsolatot, olyan tippekkel, amik életbevágóan fontosak voltak…”


„Fontosak, de kinek?” – nézett rá Grious azokkal a lélektelen fekete szemeivel.


„A minmatarok számára” – fejezte be idegesen. Már tudja a választ ezekre a kérdésekre. „Átadtam minden információt, ami csak hasznos lehetet nekik, hogy elkerüljék ezt a Követelés őrületet.”


Grious újra a Rifter felé fordult, aminek az irányából újabb dörrenések halltszottak. „Az ember, aki maga előtt térdel, az a személy, aki kiadta a parancsot a hajója megsemmisítésére. Akarja tudni a nevét?”


Viola-t teljes meglepetésként érte Grious mondata. „Te..Tessék?”


„Faus Akredon parancsnok, Birodalmi Haditengerészet” – felelte a jove. „El tudom képzeli, hogy mennyit hallotta ezt a nevet…”


„MI?” – kiáltott fel Viola a csuklyás fogoly felé perdülve. „Ez lehetetlen! Hogyan sik…”


„A Vének szintén itt vannak, valahol a katakombák mélyén. És a sziklák közt a minmatar katonák, akiket a megmentésükre küldtek.” – Grious szünete tartott egy pillanatra – „És a jelen pillanatban is lőgyakorlatot tartanak rajtunk, és csak az alkalmat várják, hogy mind a kettőnket megölhessenek.”


Viola elfehéredett. „Megölhessenek?”


„Ne féljen!” – mondta Grious összekulcsolva a kezét a háta mögött. „Amióta megérkeztünk, és rám bízták, soha egy pillanatig sem volt veszélyben.”


„De nem mehetnénk vissza valamelyik hajóba?” – szuszogta Viola a csutorán keresztül –„Valakinek el kéne mondani nekik, hogy segíteni jöttünk!”


„Ez a terv” – felelte Grious. „Csakhogy ahhoz, hogy meggyőzzük őket a jó szándékunkról, sokkal többre lesz szükség, mint egyszerű beszédkészségre.”


Viola A sziklák felé nézett. Semmi sem akadályozta a rálátását a Rifter-re, és a környező sziklafalakra.


„Hát akkor melyikünk fogja megtenni? Maga?”


„Viola. Nem ketten voltunk, amikor elhagytuk a hajót!” – nézett rá a jove, fekete szemeit a nőébe mélyesztve.


~


Vlad számos kattintást hallott a fejhallgatójában, mindegyik külön kérés volt a tűzparancsra. A jove és a nő a nyílt terepen álltak, néha egymáshoz szólva, és láthatóan fogalmuk sem volt az őket körülvevő veszélyről. De ki a fene a fogoly? – csodálkozott Vlad, visszajelezve az emberei számára, hogy várjanak. Csak pár perccel ezelőtt történt, hogy két jove jelent meg a második hajó rámpáján, kitették a foglyot, és visszamentek a hajóba. Többen is lehetnek – gondolta, visszamozgatva a célkeresztet az első Wraith-ra. A kulcs a türelem, de hamarosan be kell jutnunk a komplexumba!


Ahogy a célkeresztet visszavitte a leszállórámpa felé, valami átcikázott a keresőn, amitől a katona összerezzent. Ahogy szabad szemmel is megnézte a leszállópályát, négy elkülönülő torzulást is látott. Olyasfajtát, mint amikor remeg a levegő, valami forró felszín felett. Veszély! – jeleztek a kommandós kifinomult ösztönei, épp amikor Thumgar gépágyúja felugatott, és számos lövést adott le az előtte levő területre. Kőtörmelék záporozott a golyók nyomán, egyéb dolog nem történt. A fülhallgatóban kitört a káosz, mialatt Vlad Thumgar pozíciója felé fordította a puskáját.


„Mi a büdös francra lövöldözik ez?” – ordította Krughan.


„Valami jön felém!” – sikoltotta Thumgar teljes pánikban, és a fegyverét teljes sorozatra állítva vadul szórta a golyókat maga elé. Vlad jobbra-balra ingatta a puskáját, kétségbeesetten kutatva valami célpont után, de hiába. Újabb torkolattüzek világították be a barlang falát, ahogy a többi katona is kiáltozni kezdett tüzet nyitva a hangtompítós fegyveréből. Vlad már vette a levegőt, hogy beszélni kezdjen, amikor látta, hogy Thumgar fegyvere váratlanul kitépi magát a tulajdonosa kezéből, majd a nagydarab férfi megmerevedik, és összerogyik, de úgy, mintha kezek segítenék a földet érését.


Aztán Vlad megérezte – talán egy kis légáramlat a nyakán, aminek nem kellett volna ott lennie – és azonnal ösztönösen reagált. A puskatust teljes erejével hátratolta, és érezte, hogy valakibe belecsapódik. Nem foglalkozva a fura hörgéssel, a Kri’Tak már a jobb kezében volt, amikor egy félfordulattal balra elvetődött. Előre szúrt a késsel, és bár nem volt semmi a szemei előtt, de a többi érzéke mást mondott. A bal karjába valami kemény és nehéz ütközött, ahogy a láthatatlan ellencsapást blokkolta vele, de a jobb keze széles ívben akadálytalanul szaladt bele valami vastagba, körülbelül olyan magasan, ahol egy embernek a bordái vannak.


Fültépő vonyítás töltötte be a termet, ahogy a jove katona megjelent a kés végén. Pont, amikor Vlad agya parancsot adott volna a csuklójának, hogy csavarja meg a kést, érezte, hogy valami a gerince alsó részének ütődik, és minden izma azonnal elernyedt. Pánik töltötte el, ahogy hátraesett, teljesen megbénulva. Nem érezte, ahogy földet ért volna, de egy pillanattal később meglátta, hogy egy másik jove katona áll fölötte.


~


Domain régió, Throne worlds konstelláció

Amarr rendszer, Oris bolygó

A Császári Családi Akadémia űrállomása: Szent Kuria próféta katedrálisa


Mekioth Sarum főadmirális elhaladt a Császári Őrség mellett, és belépett a nagy katedrálisba. Boltozatos mennyezete több, mint 50 méter magasba nyúlt, és számos tartóoszlopának mindegyike gazdagon volt díszítve az Írásokból ihletett jelenetek képeivel. A templom közepén a vallásos pogánysággal bálványozott Heideran császár foglalt helyet, permanensen a trónjához rögzítve. Számos kibernetikus berendezés volt látható a fején, nyakán, és vállain, mindegyik működése elengedhetetlenül szükséges volt az Uralkodó életben tartásához. Több mint 400 éves, és még mindig él… – gondolta Mekioth, mialatt az oltárhoz közeledett. Egy kis szerencsével, Amarr nem fog már sokáig szenvedni a tehetségtelen uralkodása miatt.


„Nagyuram” – térdelt le a főadmirális a Császár előtt, és meghajtotta a fejét, ahogy a kámzsás papok rátekintettek.


„Emelkedj fel Főadmirális” – szólt Heideran, intve ősöreg kezével. A papok csendesen a terem négy sarkában levő előszobák felé vonultak.


„Hívatott felség?” – kérdezte, lassan felemelkedve.


Heideran hangja öreg, de nyugodt volt, ahogy beszélt. „Szörnyűséges híreket hallottam az Impervious-ról, Mekioth. Miért lett arra a rettenetes helyre küldve?”


A Főadmirális mély levegőt vett, mielőtt belekezdett. „Nagyuram nyilván tud Taj Rukon apostol és a tanítványai eltűnéséről?”


„Természetesen.” – felelte az Uralkodó – „Megtalálta őket?”


„Gyűlölök ilyen rossz híreket hozni, de halottak” – felete Mekioth kelletlenséget csempészve a hangjába. „Akredom parancsnok vette a hajójuk vészjelzéseit, és azonnal a segítségükre sietett.”


„Ahh Faus!” – lehelte a Császár – „Mondd el nekem, mi volt ebben az ő szerepe?”


„Követte a jelet Diemnon-ig, és szemtanúja volt a gyilkosságnak.”


„Micsoda?” – Heideran majdnem felköhögött. „Ki merészelt ilyet tenni? A lázadók?”


„A cselekedet megbocsáthatatlan Nagyuram, de ezt a barbárságot a Gallente Föderáció követte el.”


Heideran szemei tágra nyíltak a megdöbbenéstől. „Tudja mindezt bizonyítani?”


„Megvan az Impervious felvétele az egészről.” – felelte Mekioth, emlékeztetve magát, hogy tovább színlelje a megrázkódtatást és a haragot. „Tisztán látszik, ahogy egy föderációs fregatt támadó pozícióban van az Apostol Bestowere mellett, pont, mikor az felrobbant. Pillanatokkal később megjelent a lázadóknak az úgynevezett Valklear flottája, jove hajók kíséretében.


„Jove!” – a császári trón lekapcsolódott a talapzatáról, és lefele lebegett az oltár lépcsőin. „Biztos vagy ebben?”


„Igen Felség.” Az Impervious sikeresen megtámadta a gallente hajót, de a jove-ok közbeavatkoztak és megakadályozták a biztos megsemmisülését. Utasítottam Akredon parancsnokot a haladéktalan visszavonulásra, de…”


„De? Admirális? De mit tett ő? Mondja el!”


Mekioth a lábai előtt vizsgálgatta a padlót. „Ragaszkodott hozzá, hogy visszaszerezzük a papjaink holttesteit. Azt mondta, hogy amiért egész életükben oly odaszántan a mennybe lépésre készültek, rászolgáltak arra, hogy illő módon eltemessük őket. Az ellenség sokszoros túlerőben volt, és a Gruul Shatan is közel volt már.”


„Nem! Szólt Heideran. Csak azt ne mondd nekem, hogy…”


„Felséges Uram! Az Impervious elpusztult, a teljes kíséretével együtt. Nem tudunk mentőakciót indítani, amíg a vihar el nem múlik.”


Heideran megsemmisült: „Faus…fiam…”


„Nem hagytunk fel minden reménnyel, de tekintve a vihar vad természetét és az ellenséges hajók számát, úgy tűnik…nem valószínű, hogy…”


Mekioth-nak nem kellett befejeznie be a mondatot. Heideran császár sírt. Gyors lélegzeteket vett, és közben zihálva meg-megrázkódott. Könnyek nem voltak. Az ősöreg test nem volt már képes produkálni őket.


„Felség, őszintén sajnálom! Amarr hőse volt, és a legjobb kapitány, akit valaha ismertem. Meg kell bosszulnunk a halálát!”


„Mit…gondol, mit tegyünk?”


„Már ebben a pillanatban is vadászunk a lázadó flottára. A Hahyil rendszer karantén alatt van. De kérnem kell az engedélyét, hogy lövethessek az összes Diemnon közelében levő gallente és jove hajóra.”


A Császár megrázkódott. „Nem engedélyezem. A gallente egy bűnöző is lehetett, és nem szabad elsietnünk…”


„Uram, a Föderáció totális háborúban áll a Caldari Állammal, és úgy tűnik, nyerni fog. Ez a cselekedet – bűnöző tette, vagy sem – önmagában háborús ok, és az alattvalói követelni fogják, hogy cselekedjünk! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen arculcsapást eltűrjünk, ráadásul a saját határainkon belül!”


A trón elfordult Mekioth-tól, és Kuria próféta angyaloktól körülvett óriási szobra felé nézett. „És mi lesz a Jove Direktorátussal? Velük hogyan akar foglalkozni?”


„Már készülnek a hadműveletek tervei, és ahogy képes leszek meghatározni a jove részvétel mértékét ebben a mészárlásban, azonnal értesíteni fogom.”


A Császát visszafordult, és újra szebenézett Mekioth-tal. „Jól van Főadmirális! Megkapja az engedélyt a gallente hajók lelövésére, de csak Diemnon közvetlen közelében és csak akkor, ha azok megpróbálnak kitörni a blokádból!”


Mekioth fejet hajtott. „Úgy lesz Uram. Nem fogok nyugodni, amíg a gyilkosok az igazságszolgáltatás kezére nem lesznek adva.”


„Találd meg, Mekioth…” – suttogta a Császár – „Találd meg, és hozd vissza a testét nekem!”


„Minden megteszek érte, ami csak a hatalmamban áll, Felséges Úr.”


~


Lefelé ereszkedtek a barlang falairól, erőfeszítés nélkül cipelték a megbénított minmatar kommandósokat a leszállópályán keresztül, és a térdükre kényszerítették őket az első Wraith árnyékában. Viola döbbenten látta a jove-ok erejét és kondícióját – még mindig képtelen volt magában „embereknek” nevezni őket – ahogy több fordulóval lehozták a kudarcot vallott Valklear kommandót. Az első lövések elhangzásától számított néhány percen belül mind a nyolc minmatar szépen egymás mellé téve, hátrakötött kézzel térdelt az pontosan az amarr fogollyal szemben.


Grious eltűnt a hajóban a sebesült jove katonával. Viola végignézett a foglyokon, ahogy lassan mindegyikük kezdte visszanyerni az uralmat a teste felett. Valklear-ok gondolta Viola, végignézve az arcukon és a kinézetüket tanulmányozva. Alapvetően izmosak, nincs azonosító, vagy rangjelzés, törzsi tetoválások kígyóznak a karjukon, nyakukon és arcukon. Minmatar legjobb katonái, valamennyiük valaha szociopata, vagy gyilkos volt. Az egyetlen nő köztük a Rifter pilótája volt – sokkal fiatalabb, mint Viola, sötét haj, világos színű szemek, éles vonások, és fizikailag épp olyan erőteljes, mint társai. A levegőt szintén egy Grious-tól kapott eszközön keresztül vette, mint Viola – ő volt az egyetlen katona, aki repülősruhában volt. A többiek a saját maszkjukon keresztül lélegeztek.


„Mi történt a szemeiddel?”


A mély hangtól megrezzent. A csoport legerősebb tagja – akinek valahogy sikerült megsebezni az álcázott jove-ot – kérdőn bámult rá.


„Akkor sérültek meg, mikor a hajómat lelőtték.” – válaszolt neki, és szembefordult vele. A férfi hatalmas termetű volt. Még így térdelve is a feje Viola álláig ért. „A jove-ok megmentették az életem. És a tiétek is.”


„Szóval akkor te vagy az Atron pilótája” – dörmögte a férfi, és még jobban kihúzta magát. „Azt hiszem közös az ellenségünk. Mi a neved?”


„Viola Antionnes, és a gallente titkosszolgálat ügynöke vagyok.” – válaszolta a férfi szemébe nézve. „És neked van…”


„Ismerem ezt a nevet” – mondta a másik, összeszűkült szemmel. A többi Valklear mozgolódni kezdett a kötelékein belül. „Te vagy az, akit ’Jarua Kil’Tra’-nak hívnak…”


Viola szemei kicsit tágabbra nyíltak. Pontosan értette a szavak jelentését. „Rémségek látnoka” – suttogta. A katona meglepettnek tűnt.


„Beszéled a nyelvünket. Akkor mindaz, amit mondtak rólad, az igaz.”


„Va’nachr, kra tua chinak?” – kérdezte – Mi a neved, Valklear?


A férfi szünetet tartott, és egy mosoly kezdeményei tűntek fel az ajkán. „Vlad vagyok. Mindannyian az adósaid vagyunk.”


Itt az idő a támadásra. „Az egész életemet azzal töltöttem, hogy a minmataroknak segítsek. És ti mégis meg akartatok ölni néhány perccel ezelőtt. Miért?” – kérdezte, kicsit felemelve a hangját.


Pár katona Vlad irányába nézett. „Fogalmunk sem volt arról, hogy ki vagy, és nem voltunk biztosak a szándékaidban.”


„Tudok a Vénekről!” – csattant fel, hirtelen újabb adag tablettára vágyva. Minden katona tekintete rá szegeződött. „És a jove-ok is tudnak! Nem titok, hogy milyen fontosak nektek! Mindnyájan ugyanazért vagyunk itt, segíteni, hogy kihozhassátok őket!”


A Rifter pilóta szólalt meg: „Nincs szükségünk a segítségedre. Csak eressz el minket, és hagyjátok el ezt a helyet!”


„Ziara!” kiáltott Vlad a pilótára meresztve a szemét. A lány viszonozta a parancsnoka tekintetét, majd elernyesztve magát hátat fordított Viola-nak. „Kérlek bocsásd meg a nyersességét!” – mondta Vlad leeresztve a hangját. „Nem kellett volna ebben a hangnemben beszélnie veled, de a legmélyebb tisztelettel kijelentem, hogy innen már magunk szeretnénk tovább menni. Egyedül.”


„Micsoda büszke faj!” – szólt Grious kiemelkedve a Wraith-ból. Vlad Kri’tak-ja volt a kezében és a minmatarokat legyőző négy katonából három az oldalán menetelt. „Már értem, hogy a Vének túlélése miért olyan létfontosságú a fajotok szempontjából.”


„Az ittlétünk az Eanna-n történtek következménye.” – nézett Viola a csuklyás amarr felé. Legjobb lesz, ha elhallgatjuk a személyazonosságát. De azért nem lenne rossz magára hagyni őt ezekkel a Valklear-okkal pár percre. – gondolta Viola. „Minmatar a végnapjait éli, és a Vének a kötelék, amely képes volna minden törzset egy köztársaságba összefogni. Nagyobb szükségetek van rájuk, mint bármikor, úgyhogy hagyjatok fel az idióta nyakasságotokkal, és engedjétek, hogy segítsünk nektek!”


„Viola, szeretnék magával pár szót váltani négyszemközt.” – mondta Grious elindulva felfelé a rámpán. Viola, zavarba esve a saját kitörésétől követte, magukra hagyva a megdöbbent Valklear-okat – Kell az a rohadt pirula, méghozzá azonnal! – gondolta, elhatározva, hogy megkéri a jove-ot, hogy adjon neki valamit, bármit, ami képes a szükségét csillapítani. Grious a szemébe nézett:


„Függőségben él a kábítószerektől.” – jelentette ki, mint egyszerű tényt. „Észrevette már, hogy remegnek a kezei?”


Viola a kezeire meredt. Látható remegés rázta mind a kettőt.


„A Serpentis olyan anyagokkal köti össze a kábítószereit, amik még tovább növelik a függőségre való hajlamot. Az elvonási tünetek a maga fizikai állapotában tipikusan csak néhány óra múlva szoktak jelentkezni, de a maga esetében már most megkezdődtek, mert megszokásból, láncszerűen fogyasztotta a drogot.” – jegyezte meg Grious.


„Nézze, nincs időnk most erre, úgyhogy ha esetleg tudna adni néhány ilyen tablettát…”


„De nem tudunk Viola. Már így is elértem a gyógyszerek küszöbértékét, amit még biztonságosan be tudtam adni magának, hogy a fájdalmait csillapítsam az eszméletvesztés kockázata nélkül, és itt nem tudom a vérét méregteleníteni.”


„Mik tehát a lehetőségeim?” – kérdezte.


„Kockázati tényezőnek számít, amennyiben továbbra is egyre jobban próbálja majd meggyőzni őket, amíg el nem jut az elmezavarodottság állapotába, feltételezve, hogy a magas vérnyomás, vagy a láz nem intézik el magát hamarabb.”


„Akkor hagyjon magunkra minket Akredon-nal.”


Grious oldalra billentette a fejét. „És mégis, mit akar ezzel elérni? Ön nem képzett vallató, és nem fog mást kapni tőle, csak a nevét, a rangját, és az imáit fogja ismételgetni, ha megszólítja.”


Viola a háta mögé pillantott az öltözékébe temetkezett figurára, és azt is látta, hogy a Valklear-ok kezdenek türelmetlenné válni. „Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de be akarok jutni az elméjébe ennek a… zelótának, és meg akarom érteni a gondolkodásmódot, ami egy egész bolygó felperzseléséhez vezet.” – válaszolta neki Viola homlokráncolva.


A jove csak bámult rá egy pillanatig, megrágva a mondandóját, aztán megjegyezte: „Úgy tűnik, ezek az események is az Ő valamelyik tervük szerint zajlanak – akiket maga ’Rend’-nek hív. Az események befolyásolása, hogy a végkimenetelük kedvező legyen az Ő számukra.” – Vett egy levegőt, és Akredon felé tekintett. „Messze nem csak a lelkiismeretünk szavára cselekedtünk, amikor megmentettük. Szerepe van ebben a tervben. És több mint valószínű, hogy magának is.”


„Grious, miről beszél? Az egész a minmatarokról és a Vénekről szól! Minden információ, amit a ’Rend’ eljuttatott hozzám, arra volt jó, hogy segíthessünk rajtuk!” – mondta Viola, elnyomva a kétségbeesett vágyát a tablettái után.


„De csak azért, mert az érdekeik így kívánják.” – válaszolta Grious lefelé indulva a rámpán. „Legalább is most.”


„Hogy érti ezt? A ’Rend’-et fenyegeti az Amarr Birodalom?”


Grious megállt. „A ’Rend’ – vagy ahogy mi hívjuk őket az ’Enheduanni” – sohasem maga harcolja meg a háborúit. Inkább hagyják, hogy a Birodalmak harcoljanak értük, ezt úgy érik el, hogy befolyást gyakorolnak a Birodalmak fölött, hogy éppen melyik töltse be a vezető szerepet közülük. De nem számoltak azzal, hogy a Minmatarok ilyen hamar összeomlanak, és úgy tűnik, az amarrok vallásának a társadalmukra gyakorolt hatását is félrekalkulálták. Így tehát sikeresen bevontak minket, hogy az egyensúlyt helyreállítsuk, ami most számukra a legkedvezőbb végkifejlet.”


Viola dühös lett: „Tehát nem a minmatarok ügye iránti szimpátia az, ami idehozta magukat?”


„Az Enheduanni a legnagyobb ellenségünk, ami azt jelenti, hogy a maga legnagyobb ellensége is. Nem tűrhettük ölbe tett kézzel, hogy Ők önző módon beleavatkozzanak a maguk történelmébe. Annak a maguk döntései szerint kell alakulnia, és ezen a ponton nem számít, hogy bármennyi pusztítással is van szegélyezve, vagy hányszor akarják megismételni azt, újra és újra elkövetve ugyanazokat a hibákat.


„Grious és három társa elindultak lefelé a rámpán. Viola a hátukat bámulta, próbálva nem tudomást venni a kezeit rázó remegésről. A ’maguké’ szót használta. – gondolta – Egyik faj közt sem lát különbséget, kivéve a sajátját.


„Hé, Grious!” – szólította meg Viola. „Mi az ’Enheduanni’ jelentése?”


A jove elgondolkodott egy pillanatra. „A nyelvükben nincs erre megfelelő szó” – jelentette ki végül.


~


„… mert te vagy a kegyelmes isten, életem egyetlen célja, és igaz vagy a te hűséges szolgáidhoz a szükségük idején. Ámen.”


Faus már vagy századszorra fejezte be az imát és újra figyelt, várva a választ odafentről. Semmit sem kapván újra nekikezdett, aztán hirtelen elnémult, ahogy az Eanna képei rémlettek fel az emlékezetében. Szorosan behunyta a szemeit, aztán újra kinyitotta, és nem látott mást, csak az arca fölé húzott csuklyát. A lelkét kínzó szenvedést azonban képtelen volt lerázni magáról.


Ezt a büntetést ki kellett, hogy érdemeljem valamivel. – döbbent rá Faus, és meghajlította a hátát, hogy a térdeiből sugárzó fájdalmat enyhítse. A hajóm és a legénységem elvesztése, és az, hogy ezeknek a szörnyeteg jove-oknak a fogságába kerültem, mindez, méltó büntetés a...


Semmi másra nem tudott gondolni, mint a kiváltó okra, kizárólag arra, hogy nem hitt elég mélyen Sarum főadmirális döntésében, az Eanna bombázását illetőleg. Mekioth parancsai Heideran császár kívánságait – ezáltal isten akaratát tükrözték. Azok a bűnösök megérdemelték a végzetüket, és nekem nem volt jogom megkérdőjelezni ezt. Az Írások egyértelműen figyelmeztetnek minden Lovagot, hogy hitének a próbája akkor jön el, mikor a legkevésbbé számít rá. A hitem meg lesz jutalmazva – gondolta, rátalálva végre a belső erőre, amit keresett – Ez tehát a próba, amiben nem bukhatok el…


A csuklyát hirtelen lerántották a fejéről, és az elé táruló látvány hatására felkiáltott rettenetében. Minmatar lázadók – nyolcan voltak – álltak csak pár lépésnyire előtte. Egy szempillantás alatt az egyikük kést rántott, és felé vetette magát. Egy energiamező fényes villanással dobta vissza az utolsó pillanatban. Az ember lerázta magáról az őt visszatartani akaró bajtársait, és újra rohamozott mindét öklét a mezőbe mélyesztve és ordítva.


Faus nem hallotta őt, mint ahogy nem hallott bármi mást sem. Egyszerűen csak bámulta a támadót, elképedve a feléje áradó gyűlölet nagyságán. Ki hibáztathatná ezért? – gondolta, majd amikor tudatosult benne, hogy ezzel hagyta, a másik helyzetébe képzelje magát, csendben elátkozta a gondolatot.


Nézte, ahogy vitatkoznak egymás közt, majd ahogy könyörögnek valamiért annak a karcsú jove-nak, aki odament hozzájuk – ugyanannak, aki kiszedte őt a mentőkabinjából, és leütötte.


Ez az, amit az űrből nem lehet látni… – gondolta Faus, próbálva megfejteni a túloldalon levők arckifejezését. Hogyan is gondolhatnám, hogy ezek az emberek képesek istenben hinni, amikor ilyen rettenetes gyűlölettel viselkednek egy másik ember iránt? – jött a válasz. Faus újra elátkozta magát gyengeségéért. Szemeit behunyva próbálta kizárni a lázadókat az elméjéből, de a várt belső béke helyett csak az égő hús és csont vastag fekete füstjét lehelő felperzselt városok képe jelent meg előtte.


Nem adhatom fel a hitemet – ez csak egy próba…


Faus nyugalmat erőltetet magára, vigasztalást merítve az őt körülvevő pajzs létéből. Látta, ahogy az egyik fogva tartója átnyújt valamelyik minmatarnak egy fura kinézetű kést, amit az elfogadott, és azonnal eltett. Három jove katona érkezett, és elkezdett fegyvereket osztani a minmataroknak. A csoport tagjai szóváltásba keveredtek egymással, de aztán mindegyikük egy irányba emelte a tekintetét, valahova Faus háta mögé. Páran beleegyezőleg bólintottak, mások döbbent hitetlenkedéssel rázták a fejüket. Hat lázadó, mostanra állig felfegyverezve és páncélruhát viselve futásnak eredt, követve az élen haladó jove katonákat. A maradék kettő, kinézetükből ítélve pilóták, még utoljára rámeredtek, aztán futásnak eredtek a Rifter felé.


Figyelte, ahogy a távolban a komplexum ajtaja lassan kinyílik, és a lázadók egyenként eltűnnek a nyílásban. Jove fogvatartója hátra maradt, kezeit összefűzve a háta mögött, és bámult rá azokkal a nem evilági fekete szemekkel. Egy nő kellemes alakja tűnt fel, enyhülést nyújtva szemeinek az égő Eanna látványa után, de aztán erővel legyűrte a gondolatot, mint újabb világi kísértést.


Azok ketten beszéltek pár szót, majd a nő megfordult. Faus észrevette, hogy valamit tart a kezében, és torokszorító rettenet vett erőt rajta, amikor felismerte a tárgyat.


Ó istenem, miért feledkeztél el rólam?


Faus a nőre bámult, aki a gyönyörű arcával, és démoni vörös szemeivel közeledett hozzá, majd letérdelt mellé, olyan közel, hogy érezni tudta a forró leheletét. Hirtelen úgy érezte, mintha kövek gördültek volna el a füleiről, és a hallása visszatért.


„Akredon Parancsnok.” – szólította meg a nő, feltéve nyakára a biztonsági nyakörvet, és bekapcsolva azt. A hat tű a bőrének nyomódott. „Ideje, hogy elbeszélgessünk a bűneiről

Még több...