Tony Gonzales: Theodicy (2. fejezet)

Második fejezet: Veszteségek

Zakara pedig látva a testvérére leselkedő veszélyt nem tétovázott. Fegyver és páncél nélkül volt, de a vadállatra vetette magát, és puszta kézzel esett neki. Az feldühödve visszafordult és Zakara-ra sújtott, rettenetes sebet szakítva az oldalán. Kihasználva a pillanatot Garum keresztülszúrta kardjával a vadállat szívét, és legyőzve azt, diadalt aratott a harcban. De Zakara halálos sebből vérezve felkiáltott fájdalmában. ’Feláldoztad magadat értem Testvérem!’ mondta neki Garum a kezét szorongatva. ’Testvérek vagyunk…’ válaszolta Zakara az utolsó lélegzetével: ’…és istenben azok is maradunk az idők végeztéig.

Junip próféta könyve 10:25-30 , Az Írások



Elmagyarázom, hogyan is születik meg ez a fajta őrület: Egy ember szemeit felemeli a káosz fölé, az eseményhorizontra, ahonnan a fény sem tud már megszökni. Aztán visszanéz a szétzúzott élete maradványaira, és látja, hogy mit vettek el tőle szánakozás és egy pillanatnyi tétovázás nélkül. A lélek dönt, mert az ember már halott. És a lélek az odalenn dúló káoszt elkezdi a saját céljára használni: Megölni az istent, aki mindezt tette vele.

A Thukker emlékiratok, III. rész



Derelik régió, Bedaleya konstalláció

Irshah rendszer, a Valklear Talon szakasz gyülekezési pontja.

„Hellwraith”, Typhoon osztályú csatahajó


A fiam…


A szakadatlan gerillaharc évtizedei mély ráncokat véstek a Karth Mutana néven ismert Valklear admirális arcára. A hosszú, keskeny hajfonat, melyet a koponyája közepéről növesztett, nem szűkölködött már szürke csíkokban, de az izmos alak mérete és ereje még mindig felvette a versenyt egy fele olyan idős törzsebéli harcoséval is. Ma a szemei sötétebbek voltak, mint egyébként, és az arckifejezése haragot és szomorúságot tükrözött vegyesen, a vonásain általában uralkodó bátorság helyett.


Megölték a fiamat…


A legénység a parancsnoki híd mélyedéseiben, a munkahelyein foglalt helyet és azonnal észrevették a viselkedésén, hogy vezetőjük eddig nehéz terhei elhordozhatatlanná váltak. Már így is képtelenek voltak feldolgozni a hírt, hogy Eanna-t elfoglalták az amarrok, és sokan kaptak hírt elvesztett szeretteikről – vagy ami még rosszabb, semmit sem hallottak felőlük. Az Admirális látványából mindig képesek voltak erőt meríteni, és ilyen állapotban látni őt, keserűen demoralizálta őket, és még tovább mélyítette a gyászukat.


Mindenem, amim maradt, az a gyűlölet…


A Hellwraith valamennyi tisztje az Admirális köré csoportosult, ahogy a Valklear taktikai tisztek elmagyarázták minden egyes szakasz szerepét a rajtaütésben. Az óriási képernyőt, amit a fő kilátóablakok fölé építettek, ezúttal négy részre oszlották a négy eligazító parancsnok részére. Karth a feladatok ismertetése során számos alkalommal hallotta a nevét, de az agya a fia emlékén járt.


Mielőtt katona lett, látta, hogy ontom az amarr fiak és az amarr apák vérét, és azt mondta: „Az vagy apám, amivé én válni akarok…”


„Admirális?” Az eligazító tiszt személyesen neki címzett valami kérdést a küldetéssel kapcsolatban, de a kérdezett ezúttal sem vett róla tudomást.


Karth Mutana vagyok, a Krusual törzs szabadságharcosa. A minmatar nép Valklear-ja, nyomorult apja egy halott fiúnak…


Minden szem a hatalmas csatahajó parancsnoki székében ülő őszülő veteránra szegeződött. A harag kifejezése még erősebbé vált az arcán, de a tekintetét továbbra is állhatatosan az odakinti űrre szegezte. Senki sem merte megszólítani, hogy a figyelmét kérje. Az eligazító megköszörülte a torkát, és folytatta a mondandóját.


Ez lesz az utolsó harcom…


… a Talon szakasz elsőnek ugrik be a célzónába, és megtámadja a területen jelenlevű birodalmi erőket. A felszíni védelmet semlegesíteni kell, mielőtt bármiféle űrbéli fenyegetéssel foglalkoznánk. Másodperceik lesznek csak eldönteni, hogy az Omicron csoport elindulhat-e, és 3-5 percük arra, hogy eltűnjenek a célzónából, mielőtt a meteorvihar mindent elpusztítana.


Az utolsó vendettám…


„…a beugrási pont pontosan Diemnon fölé fogja vinni magukat, összhangban a tengely és a nap körüli forgással is. Az Omicron-t meg kell védeniük, bármibe is kerül. Ha nem sikerül nekik a fő láva elvezető nyílásba az érkezéstől számított 2 percen belül, akkor a siker esélye…”


A történelem istengyilkosként fog emlékezni rám.


„Az Omicron el fogja érni a rendeltetési helyét. A Hellwraith és a Talon szakasz gondoskodni fog erről.” – csattant fel Karth, magához térve a merengésből. „Én és az embereim készen állunk az életünket adni az Omicron sikeréért. A kérdésem csak annyi: Milyen esélyeket adna az egész népünknek a túlélésére?”


Az eligazító egyik lábáról a másikra állt: „Sajnálom Admirális, de…”


„A Valklear-ok nem tudtak segíteni az Eanna-n, Ezredes. Az összes erő, amit a védelmére összevontunk, kevés volt ahhoz, hogy megakadályozza a Lovagokat, hogy a civilizációnk egyik legszentebb bolygóját elpusztítsák! Esetleg nem volt tervünk annak a helynek a megvédésére, amit a legtöbben az OTTHONUNKNAK neveztünk?”


Karth tisztjei vigyázzban álltak, és minden erejükkel azon voltak, hogy megpróbálják elrejteni a megdöbbenésüket, melyet az Admirális viselkedése okozott. Az eligazító tiszt megzavarodott, de megpróbált őszintén válaszolni:


„Volt Uram, de a támadó flotta puszta mérete és ereje meghaladta a…”


„Ezredes!” – vágott a szavába újra az Admirális, ahogy a vonások az arcán még jobban megkeményedtek. „Milliókat öltek meg közülünk! Tízmilliókat! Kérem, mondja azt nekem, hogy az Eanna védelmére kidolgozott terv a lehető legjobb volt! Mondja meg, hogy a terv milyen esélyekkel számolt egy vártnál nagyobb támadóerő megjelenése esetére?” Hangja a suttogásig halkult. „Vagy, hogy milyen esélyei voltak a fiamnak, mikor a tachyonsugarak lecsaptak rá az égből?”


Az eligazító tiszt szótlan volt. Minden egyes másodperc közelebb hozta a halálos meteorzápor kezdetét, és az időnyílás a Vének megmentésére – ha még életben voltak egyáltalán – egyre jobban szűkült.


„Admirális, fogadja őszinte részvétemet a fia halála miatt, de az amarrok már mostanra már alighanem bezárkóztak a felszín alá, és nem fogják érzékelni az Omicron belépését, ha pont a meteorzápor előtt támadunk…”


Karth kipattant a kapitányi székből, és a nyakán és homlokán kidagadó erekkel ordítani kezdett:


„Azért nem sikerült az Eanna-t megmentenünk, mert félreszámoltuk az esélyeket, Ezredes! Mindenünk, ami abból a bolygóból, és talán az egész kultúránkból maradt, az a Vének személye! És maga még esélyekről mer itt hadoválni, mintha ez valami idióta játék lenne?”

„Navigáció!”


Az egyik tiszt Karth mellett vigyázzba vágta magát: „Igenis!”


„Új útirány, a Hahyil rendszer! A legutolsó ugrópontot állítsa arra, amit az Ezredes megadott nekünk!”


A tiszt arcvonásai eltökéltséget sugároztak: „Útirány Diemnon, értettem!” A navigációs árokba ugrott az emberei közé, és parancsokat kezdett el osztani.


„Omicron, indulhat! Találkozunk Diemnon-nál!”


Az Omicron parancsnoka kérdőn bámult a képernyőbe.


„MOST!” – ordított rá Karth – „Mozgás!”


Az eligazító megpróbált megszólalni, de a feldühödött Valklear Admirális belefojtotta a szót:


„Ha még egyszer ki meri mondani az esély szót, esküszöm, hogy letépem a fejét, ha valaha is élőben találkozunk! Nincs mit latolgatni már az esélyeken! Tudja, hogy miért harcolunk most, Ezredes? A jogunkért, hogy a saját fiainkat eltemethessük! Mert a maga esélyei miatt a megmentésük többé már nem lehetséges!”


A Typhoon megkezdte a fordulót, és tucatnyi minmatar hadihajó állt alakzatba vele. Az Omicron osztag, mely két Rifter osztályú fregattból állt, tömve Valklear kommandósokkal, arrébb húzódott a főerőktől. A csoport csak 7 ugrásnyira volt a Hahyil-tól. Noha a legénység nagy többsége előtt a cél még mindig ismeretlen volt, mindannyian érezték a hamarosan elkövetkező öldöklő harc feszültségét.


Egy másik tiszt lépett Karth-hoz és halkan megszólította: „Uram megvan az információ, amit kért.”


Az Admirális szembefordult vele: „Hadd halljam!”


„A férfi habozott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna: „A gallente-k valós idejű információt szolgáltattak nekünk, ahogy az amarr flotta pozícióba állt az Eanna fölött. Összehasonlítva a saját felderítési adatainkkal a pusztítás eloszlásáról, nagymértékben feltételezhető…”


„Bízom az információjában, Hadnagy!” – szakította félbe az Admirális. A padló remegni kezdett alattuk, ahogy a Hellwraith fény feletti motorjai beindultak. „Csak mondja meg a nevet!”


„Igenis!” – a katona homlokán veríték kezdett gyöngyözni – „A birodalmi zászlóshajó, ami a város fölött volt, ahol a fia meghalt… az Impervious volt, Faus Akredon parancsnoksága alatt.”


~


A Valklear kommandósok parancsnoka a Rifter motorjainak a brummogására figyelt, hagyva, hogy a hang kiűzze a fejéből az Omega küldetési terv újra és újra lepörgő részleteit. A harcmezőn töltött évek alatt megtanulta, hogy meg kell ragadni a nyugalom ilyen értékes pillanatait, amikor csak lehetséges. Hátradőlt a helyén, és behunyta a szemeit. Hagyta, hogy gondolatai a fiatalságának a reménytelen éveire kalandozzanak, és különösen egy gyakran visszaidézett pillanatra.


„Láttam, hogy egy Kri’tak-ot használtál, hogy megöld őket. Miért?”


„Mert csendes.”


„Elvágni négy nefantar torkát aligha csendes elfoglaltság, fiam.”


„Nagyon óvatosan eresztettem le őket, hogy senki ne hallja meg.”


„Nem elég óvatosan. Követni tudtam minden mozdulatodat. Mindent láttam. És ha az uraik felfedezik majd, hogy mi történt velük, Lovagokat fognak a nyakadra küldeni.”


„Hadd jöjjenek! Nem kapnak el élve!”


„Élvezed a gyilkolást Vlad?”


„Honnan a francból tudja a nevemet?”


„Ismétlem: Élvezed a gyilkolást Vlad?”


„Nem szokott érdekelni. Kicsoda maga?”


„Akkor is érdektelen voltál, amikor megölted azokat az embereket?”


„Nem érdekel, ha olyanokat kell megölnöm, akik elárultak minket az amarroknak.”


„Hm. El is hinném, ha nem raboltad volna ki őket.”


„Húzza meg a ravaszt, vagy hagyjon békén!”


„Nem zavar a pisztolycső, amit épp a homlokodnak nyomok?”


„Az egyetlen egy dolog, ami zavarna, ha elég sokáig élnék ahhoz, hogy rabszolga legyek. Úgyhogy most már vagy lelő azzal a rohadt pisztollyal, vagy leszáll rólam.”


„Jó katona lesz belőled Vlad!”


„Mit csinál itt…”


„Jobb gyilkost fogunk faragni belőled Vlad. Minmatar érekében. Szép álmokat!”


A Rifter pilóta izgatott hangja szólalt meg a hangszórókban, eloszlatva az elit katona távoli emlékét, ami legalább olyan drága volt a számára, mint amennyire fájdalmas.


„Valklear-ok, indulunk, ismétlem, indulunk! Érkezés a bevetési területre 9 perc 7 másodperc…6…5…Ugrás! Hajómérnök, készítse fel a rohamosztagot a leszállásra, és rögzítse a felszerelésüket! A belépés kemény lesz!”


A kabin megvilágítása vörösre változott, és Vlad Kintreb kapitány teljesen magához tért az álmodozásából. A hajómérnök belépett, és elkezdett átnyomakodni az egymással szemben ülő két sor katona közt, miközben segített nekik bekattintani a 4 pontos biztonsági hevedereiket. Halkan és nyugodt mozdulatokkal dolgozott, vigyázva, nehogy megzavarja a viszonylagos békességet, amit ezek a bajtársai éppen élveztek. Tudta, hogy nem fog számukra soká tartani.


„20 éve” – gondolta Vlad, végigfutva a ráaggatott felszerelések ellenőrzőlistáján. „20 éve vakart ki a mocskos kapualjakból az az őrült Valklear toborzótiszt. Kíváncsi volnék a véleményére erről az öngyilkos küldetésről.”


A mérnök odaért a sor végére, és a szíjakat meghúzva a kapitány vállára rögzítette a harci felszerelését. Kintreb is, mint a többi kommandós, élő fegyverarzenál volt. Rohampuska, pisztoly, tartalék lőszer, gránátok, és a „Kri’tak” nevű harci kés. Páran általában még egyéb felszerelést, és fegyverzetet is vittek, az akcióban betöltött szerepüktől függően, de a jelenlegi küldetés a lopakodást helyezte előtérbe a puszta erővel szemben, így a legfontosabb kritérium jelen esetben a felszerelés könnyű súlya volt. A mérnök ellenőrizte, hogy a puska biztonságosan Vlad mellére van-e rögzítve, majd meggyőződött arról, hogy a lábaihoz és az oldalához kapcsolt eszközök kötései is ki fognak tartani a leszállás alatt. Elégedetten az eredménnyel a következő kommandóshoz lépett.


A katonák csendben üldögéltek, mindegyikük a maga módján készülve fel a küldetésre. Páran behunyt szemmel meditáltak, mások a küldetés tervének az előttük lebegő hologramját tanulmányozták. Vajon hányan fognak közülünk visszatérni? – tűnődött Vlad – Ha lesz egyáltalán visszaút. A Diemnon komplexum háromdimenziós térképe a padlóra volt vetítve eléjük. A lávabarlang bejáratát, ahova az Omicron szakasznak le kellett szállnia, az alábbi névvel jelölték: „A pokol kapuja”


„Tanulmányozzátok a térképet!” – utasította Vlad az embereit – „Jegyezzétek meg minden apró részletét! Vannak másolatai a ugyan a felszerelésetekben, de az életetek múlhat rajta, hogy fejből el tudjatok igazodni.”


Az egyik katona megszólalt: „Történt a tervben bármilyen végső változtatás, Kapitány?”


„Nem Thumgar. Mostanáig nem tudok változtatásokról.”


„Mi a helyzet a Vénekkel?” – kérdezte egy másik – „Tudunk valami pontosabbat róluk?”


„Nem Krughan.” – válaszolta Vlad – „De jelenleg az a feltételezésünk, hogy életben vannak.”


Pár katona összenézett. Vlad megjegyezte magának, hogy kik voltak azok. Elhatározta, hogy megpróbálja eloszlatni a kimondatlan aggodalmaikat, mielőtt még több kétséget okoznának:


„Tudom, hogy mire gondoltok, de ha csak egy hajszálnyi esély van, hogy életben találjuk őket, megéri kockára tenni az életünket, hogy meggyőződjünk róla. A Vének nélkül… Nem gondolom, hogy bővebben el kéne magyaráznom a következményeket.” – mondta.


Thumgar-t kivéve, mindegyik kommandós egyetértően bólintott. Ez a fickó még valami bajt fog okozni. Jobban figyelnem kell majd rá, mint a többiekre.


„Minmatar pengéje vagyunk…” – mondta Vlad – „…és Eanna szellemei velünk vannak. A küldetés nehéz lesz, de ne gondoljátok, hogy egy kétségbeesett erőfeszítés csak. Sikerrel fogunk járni!”


Thumgar még kötözködött: „Sikerrel akár a Vének megtalálása nélkül is?”


A szívében levő bizonytalanság gyorsabban végezni fog vele, mint az amarr golyók. „A küldetés elsődleges célja, hogy kiderítsük: az Eanna-ról elhurcolt Vének, életben vannak-e még, Thumgar. Ha igen, akkor a másodlagos feladtunk hazahozni őket.” – Kivárt egy pillanatot, majd megkérdezte: „Biztosan készen állsz a küldetésre?”


„Valklear vagyok.” – morogta Thumgar, mintha arcul csapták volna – „Persze, hogy készen állok.”


A katonák emelkedni érezték a gyomrukat, ahogy a hajó fénysebességre gyorsult.


„Mint ahogy én is” – válaszolta Vlad ezúttal mélyebb eltökéltséggel a hangjában – „És ahogy az összes többi katona is ezen a hajón.”


~


Derelik régió, Aguh konstelláció

Hahyil rendszer, Diemnon kisbolygó


A Hahyil rendszer bolygói keresztülszáguldottak a pilótafülke megfigyelőablakán, ahogy az Atron felgyorsult a Diemnon-hoz vezető út utolsó ugrásához. Az adrenalin legyőzte a tabletták hatását Viola véráramában, ahogy a helyzet rendkívüli veszélyességét mérlegelte. Megéri – gondolta, újabb tablettát morzsolva szét lassan a fogai közt. Különösen, ha az Eanna eleste a magyarázat arra, hogy a Rend miért lépett közvetlen kapcsolatba velünk. Kétszer is ellenőrizte, hogy a felvevők rendben működnek-e, teszteket futtatva az elektromágneses és a hiperűri frekvenciaspektrumon. Viola nem tudta, hogy mire számítson, és számos okból – melyek között kizárólag csak az nem szerepelt, hogy a Rend létezését bebizonyítsa a gallente titkosszolgálatnak, vagy bárki másnak – azt akarta, hogy a találkozó minden apró részlete rögzítésre kerüljön.


Kihagyott a lélegzete, mikor a fregatt fény feletti motorjai elkezdték a lekapcsolási folyamatot. Egy kicsi vörös pötty jelent meg a kilátóernyő közepén, és lassan, nyugodt ütemben növekedett, amíg be nem töltötte az egész látóterét. A démon köve – jutott eszébe, bámulva a lávafolyamokat, ahogy izzó vonalakat szabdaltak a megnyúlt alakú széttagolt világra. Ahogy lelassult, a fregatt érzékelői visításba kezdtek, közelgő meteorvihart jelezve. És Viola észrevette, hogy a Diemnon mögött az űrben megszámlálhatatlan ragyogó kis fénypötty mozog. A Gruul Shatan. A napfény visszaverődik a számtalan szikla lecsiszolódott felszínéről, melyek több száz métert tesznek meg másodpercenként. A kommunikációs rendszer percek óta villogott, jelezve, hogy Baer kétségbeesetten próbál kapcsolatba lépni vele. Viola majdnem felvette, de aztán meggondolta magát: Tojok rád. A felvételek nélkülem is választ fognak adni az összes kérdésedre…


Viola hirtelen súlytalannak érezte magát, ahogy az Atron összes elektronikus rendszere minden figyelmeztetés nélkül kikapcsolt. A panelek, képernyők, jelzőfények elsötétültek, és a pilótafülke levegője hűlni kezdett. Viola az életét féltve villámgyorsan a szája elé kapta a légző maszkot, és ellenőrizte, hogy a repülősruha tömítései épek-e. Fénypászma világította meg a hajót, és a nő szemei ösztönösen a kinti látvány felé fordultak.


Egy Bestower osztályú szállító lebegett csak pár tucat méterre tőle, olyan közel, hogy Viola képes volt elolvasni a hajó törzsébe vésett amarr vallási feliratokat. A hajó elhagyatottnak tűnt, nem voltak navigációs fények, és a nyílásokon sem szűrődött ki semmiféle világosság. A hajó lassan forgott a hossztengelye körül. Két döglött hajó egy helyen – gondolta Viola, mialatt kétségbeesetten próbálta életre kelteni a fregattja elektronikus rendszereit. És most mégis, mi a fenét kéne tennem?


Különös érzés robbant mélyen a koponyája belsejéből, ami gyorsan terjedt a fülei irányába. Elengedve a kapcsolókat, minkét kezével ösztönösen a sisakjához kapott.


„Két halál, magasztos célok érdekében, Viola Antionnes.”


A dobhártyájába maró gonoszsággal átitatott hang hatására Viola teste ívben megfeszült. Megrettent. Elektromos energia nélkül semmi sem volt a hajóban, ami ilyen hangot generálhatott volna. És ráadásul a hang olyannak tűnt, mintha a saját belsejéből fakadna.


Szemei a súlytalanná vált tablettás üvegére szegeződtek, mely némán lebegett az ablak felé.


„Függőségek…” – sziszegte a hang – „…a Te és a te fajtád reménytelen függőségei!”


Viola próbálta megnyugtatni magát, beletörődve, hogy a Rend tökéletesen uralja a helyzetét. Növekvő haragot érzett a hangban, és úgy határozott, hogy nem volna tanácsos félbeszakítani.


„Függőségek a hatalomhoz, kapzsisághoz, kéjhez, istenekhez… mind drogok, melyek hamisan próbálnak betölteni egy szükséget! El tudod mondani, hogy melyik az a szükség?”


Az Atron-ban már kezdett nagyon hideg lenni, és a nő semmit sem tehetett, hogy megállítsa a további lehűlést. Felhagyott a kísérletekkel a fregatt újraélesztésére, és az odakinn lebegő amarr hajót kezdte bámulni.


„Ez a szükség a félelemtől és a bizonytalanságtól való szabadság szüksége gyermekem! A minmatar Vének az ismeretlentől való félelmükön úgy lettek úrrá, hogy türelmet nevelgettek, hogy a megértéshez eljussanak. Ezzel összetartottak egy egész népet! A törzseik egyként cselekedtek, anélkül, hogy tudatára ébredtek volna, hogy egy nagyobb dolog részei lettek, hogy ők már egy egységes nemzetként határozhatók meg. Egyetlen másik faj sem volt biztosabb úton, mint az övék, hogy elérjenek mindazt, amivel mi már rendelkezünk. De az amarrok…”


Viola figyelmét megragadta a hajó egyik vésete: „Isten akarata: Az amarrok legyőzhetetlensége”


„Az amarrok és az ő félelmeik, az amarrok, és az ő függőségük, az amarrok, és az ő érdektelenségük! Eanna volt az utolsó maradványa annak, ami betölthette volna az emberiség kétségbeesett szükségét, hogy továbbfejlődjön, és egyszer ’s mindenkorra a félelmei fölé emelje magát, magához ölelve a megvilágosodást, mely már egy évezred óta a mi osztályrészünk!”


Olyan hang hallatszott, mint amikor homokszemek surrognak a fémen, aztán egy határozott koppanás a pilótafülke ablakán. „A meteorvihar közeledik” – gondolta Viola, jobban vágyva a tablettájára, mint valaha. Látta, hogy a csillogó pontok Diemnon mögött, határozottan távoli aszteroidák alakját kezdték el felvenni.


„Túl sokszor. Túl sokszor pusztították el a függőségek, évezredek fejlődésének az eredményét. És a történelem most újra ki akar minket nevetni, és megtagadni tőlünk a jogot, hogy valaha is még egyszer köztetek járjunk.”


A tablettás doboz a műszerfalhoz vágódott, és százfelé szórta a tartalmát, ahogy az Atron rendszerei életre keltek. Kicsi fényvillanások voltak észlelhetőek a fülke üvegének a túloldalán, ahogy a pajzsok hárították a Gruul Shatan előszelének az apró törmelékeit.


„Nem voltak ilyen sötét idők azóta, amióta az EVE kapu összeomlott. Meg fogod találni magadban az erőt, hogy helyrehozd mindazt, ami Eanna-val elpusztult…”


Az Atron szenzorai felsivítottak, ahogy hét Birodalmi hadihajó érkezését regisztrálták. Viola dermedt rémülettel látta, hogy mindegyik befogta a fregattját.


„…vagy mindig is ez lesz az emberiség öröksége?”


Viola felsikoltott, ahogy a Bestower mellette egy ragyogó villanásban megsemmisült, beterítve az Atront repeszekkel. Vészjelzések visítottak, mialatt a nő kétségbeesettem küzdött a vezérlőszervekkel, hogy a warp meghajtást aktiválja.


A szállító roncsai közt lebegő nyolc holttest rémületes látványa pár pillanatra ledermesztette. És sajnos pontosan erre a pár pillanatra lett volna szüksége a meneküléshez.


~


Derelik régió, Aguh konstelláció

Hahyil rendszer, Diemnon kisbolygó

„Impervious”, Armageddon osztályú csatahajó


Faus Akredon nem hitt a szemének. A nyolc főpap holtteste volt mindaz, ami a Bestower-ből megmaradt, amit pedig megesküdött, hogy megvédelmez. Az egyik közülük a szeretett Taj Rukon apostolé volt, a férfié, aki a vészjelzésben segítséget kért. „És a Gallente Föderáció a felelős ezért az árulásért!” – gondolta. „Ó istenem, újabb ellenség, akit a te nevedben elpusztíthatok!”



A fegyvertiszt hangja remegett a haragtól, ahogy jelentett. „Távolság a célpontig 58 kilométer, radio kristályok betöltve, a célpont megjelölése November-1. A parancsa Uram?”


Mielőtt Faus válaszolhatott volna, a taktikai tiszt közbevágott: „Új kapcsolat 3-5-0-án, Z+17 kilométer, távolság 71 kilométer! Minmatar lázadók Uram!”


Faus a taktikai képernyőre bámult, és 30 ellenséges hajót látott. Nem foglakozva az esélyekkel, elhatározta, hogy megbosszulja a szent ember halálát, mielőtt visszavonul. Egy lövésre azért még maradt idő.


„Harcálláspontok, egyes, és kettes toronnyal álljanak rá a November-1-re, és nyissanak tüzet!”


~


Derelik régió, Aguh konstelláció

Hahyil rendszer, Diemnon kisbolygó

„Hellwraith”, Typhoon osztályú csatahajó


„A híd legénysége ugyanabban a pillanatban látta meg: Két vörös sugár vágott keresztül az űrön, és becsapódtak az Atron hátuljába, erőszakosan megpörgetve a hajót. Bármilyen látható provokáció nélkül, az amarrok tüzet nyitottak egy fegyvertelen gallente hajóra.


De Karth-ot nem a Diemnon felszíne felé zuhanó kicsi fregatt érdekelte. Összeszűkült szemekkel meredt az amarr csatahajó aranyló körvonalaira a taktikai képernyőn. „A hatalmas Impervious!” – gondolta magában – „A sors talán nem is olyan igazságtalan, ahogy korábban gondoltam.”


~


Essence régió, Crux konstalláció

Renyn rendszer, 9-es bolygó, 4-es hold

A Föderációs Hírszerző Hivatal Parancsnoksága


Baer elszörnyedve bámulta, ahogy a telemetriai adatok előre jelezték Viola Antionnes biztos halálát. Az amarrok – gondolta hitetlenkedve, remegő kezével a kommunikációs berendezés kapcsolója felé nyúlva. A tetves amarrok megtámadták!


Mi a gond? – kérdezte az éles hang. Baer gyorsan beszélt, szemével a telemetriai adatokra tapadva.


Egy amarr csapásmérő flotta ebben a pillanatban támadta meg Viola hajóját Diemnon fölött Ezredes!”


Mit keresett ott?


Valószínűleg igazolni akarta ugyanazt a túszmentő akció elképzelést, amiről mi ketten már korábban beszéltünk. „Ég a hajója,” – vette észre Baer – „…és olyan gyorsan pörög, hogy aligha lehet már eszméleténél.”


Valószínűleg?


Kikapcsolta a kommunikációt, mielőtt megkérdezhettem volna. – válaszolt, szemében rettenettel meredve az adatokra. „Egy minmatar csapásmérő flotta tanúja volt a támadásnak, és mialatt beszélünk, már meg is támadták az amarrokat.”


„Pont most? Diemnon-nál?”


„Pontosan. De nemsokára el fogjuk veszteni a telemetriát. Viola hajója pár pillanat múlva felro…”


Baer sohasem fejezte be a mondatot. Kigúvadt szemmel bámulta a képernyőjét. Az Atron szenzorai ugyanis érzékelték, hogy két jove Wraith osztályú fregatt jött ki az álcázásból, mindössze méterekre a halálra ítélt hajótól.

Még több...