Khumaak

 

Távolról nézve a palota valósággal ragyogott. Áradt róla, hogy lakói gazdagságban és bőségben élnek. Közelebbről szemlélve viszont látható volt, hogy a trópusi klíma nem tesz jót az építménynek. A nedvesség mindenütt apró repedéseket mart a külső falakba, és a levegőt mindenütt a rothadó növényzet szaga itatta át. Ezen a napon, mindazonáltal ezt a szagot az izzadtság és a félelem bűze nyomta el, aminek a forrása a nyílt udvaron térdelő három ember volt.

Arkon Ardishapur, családjának feje, és az Öt Örökös egyike kényelmetlenül fészkelődött a székén, ami egy magasított emelvényen állt közvetlenül a három alak előtt, és a hőségben a gondolataiba merült. A mindenütt jelenlevő trópusi rovarok szárnyainak folyamatos zúgása nehézzé tette számára a koncentrációt, ahogy tekintete az előtte térdelő minmatar rabszolgákat kutatta. Lázadásban találtattak bűnösnek, így ítéletük kétség kívül halál volt, de Arkon úgy érezte, hogy valamit – valamilyen sötét titkot még visszatartanak előle, ezért vonakodott még kimondani az ítéletet. Tekintete a palota felvigyázójára vándorolt, aki kifejezéstelen arccal állt mellette. Drupar Maak a starkmanir törzs tagja volt, hasonlóan a kivégzésükre váró rabszolgákhoz. Ő maga is rabszolga volt, de mint sok rabszolgagyermeket, akik valamiben kimagasló tehetséget mutattak, őt is kiemelték, és egy amarr iskolában oktatták, ily módon lojális, engedelmes szolgát faragva belőle. Arkon sóhajtott, és újra az elítéltekre meredt. „Mindenképp meg kell, hogy törjenek” – döntötte el.

Druparnak, cseppet sem jelentéktelen akaraterejének minden morzsájára szüksége volt, hogy fenntartsa a nyugalom és az érdektelenség álcáját, miközben a három elítélt – akik valójában titokban a társai voltak –, kikérdezése elkezdődött. Csak csodálni tudta az Örökös lassú, átgondolt módszerét, ahogy a rabszolgákat faggatta. Arkon mesterfokra fejlesztette azt a technikát, hogy egy ember akaratát, pusztán szavak és gesztusok által zúzza porrá. Mikor Drupar hallott társai elfogásáról, gyors tárgyalásban és gyors kivégzésben reménykedett, de most, a hideg rettegés kúszott fel a gyomrába látva, ahogy a vén bolond az előtte térdeplő embereket puhítja. „Vén bolond, valóban” – gondolta Drupar – „De időnként elképesztő dolgokra képes. Nincs még egy ilyen ember, aki ennyire ki tudná szagolni az összeesküvéseket. Tisztára, mint egy rohadt vadászkutya.” Amennyire Drupar gyűlölte és megvetette a gazdáját, legalább annyira megtanulta tisztelni a képességeit is.

Arkon szórakozottan simogatta az arany jogarát, miközben valamennyivel kényelmesebb testhelyzetet próbált felvenni a széken. Úgy érezte, hogy végre a „célegyenesbe ért” ezzel a három nyomorulttal, és ámbár – mint ahogy ezt első pillanattól kezdve gyanította – ezek csak apró fogaskerekek szerepét töltik be abban, nemsokára mindent meg fog tudni a szervezetről, melynek célja a bolygó fölötti amarr uralom megszűntetése.

Ahogy elkerülhetetlenül közeledett az a pillanat, amikor lelepleződik, mint áruló és egy egész bolygóra kiterjedő lázadás vezetője, Drupar érezte, hogy a pulzusa felgyorsul. Ereiben áradt az adrenalin, érzékei kiélesedtek. Éveken át tartó óvatos tervezés eredménye, rabszolgák és lázadók százainak élete, most egy csapásra közvetlen veszélynek lett kitéve. A kérdések szavai már el sem jutottak a tudatáig és Drupar érezte, hogy megmozdul. Nem tervszerűen, csak mintha nagyon mélyen lévő ösztönök hajtanák, urához és nemeziséhez ugrott, és kitépte a jogart a kezéből. Egy pillanat töredékéig megengedte magának, hogy tekintete találkozzon Arkon hitetlen és megdöbbent tekintetével, majd a jogar hegyes, napsugarakat mintázó tüskés fejét az Örökös nyakába mélyesztette. Vér spriccelt szerteszét, pánik tört ki.
Döbbenetes módon, bár a nyakán tátongó hatalmas sebből ömlött a vér, az idős Örökös képes volt talpra állni, és elhízott alakja közvetlenül Drupar előtt ingadozott. Köpenye alól egy ezüstből készült mechanikus kéz lőtt ki, és torkon ragadta a támadót. Drupar a szeme sarkából látta, hogy őrök árasztják el az udvart lövésre kész fegyverrel a kezükben. Minden erejét megfeszítve képes volt annyit lazítani Arkon szorításán, hogy a még mindig előttük térdelő kábult rabszolgákra kiálthasson: „Tűnjetek innen! Elkezdődött! Keljetek fel! Keljetek fel!” aztán már nem tudott menekülni a haldokló Örökös csontropogtató szorítása elől. Ahogy a fény lassan elsötétedett a szeme előtt, Drupar még látta, hogy a három fiatal kereket old a zűrzavarban.

***

Erős fények világították meg az udvart, száműzve a sötétség árnyait. A természetellenes megvilágítás a máskor csendes és hívogató udvart zorddá és fenyegetővé változtatta, de most ez tökéletesen illett az ott jelenlévő néhány ember kedélyállapotához. Idonis Ardishapur megbabonázva bámulta a díszítőköveken maradt halvány vérfoltokat, miközben azon elmélkedett, hogy a vérfoltok mindig képesek az embereket rábírni arra, hogy keletkezésük számtalan lehetséges – és rettenetes – történetét végigpörgessék lelki szemeik előtt. Éppen az egyik hadnagya jelentését hallgatta arról, hogy a lázadás már túljutott a város határain, és a helyzet kezelhetetlenné vált. A másik oldalán a Királyi Őrség vezetője állt, várva a lehetőséget, hogy előadhassa szánalmas kifogásait az Örökös halálával kapcsolatosan. Idonis már eleget hallott ahhoz, hogy tudja, az őrség megbocsáthatatlan hibát követett el.

Nyersen ráparancsolt a két emberre, hogy távozzanak – pillanatnyilag semmi kedve nem volt foglalkozni velük, vagy a mondandójukkal. Ehelyett inkább átsétált az udvar másik részére, ahol barátja Zoriac állt, aki nagy odafigyeléssel vizsgálgatta a gyilkos fegyverré vedlett arany jogart. Egy pillanatra Idonis elgondolkodott annak a jelentőségén, hogy az apja életét kioltó eszköz pont egy – az Uralkodó akaratát szimbolizáló tárgy volt. A gondolatot gyorsan száműzte agya valamelyik rejtett zugába, ahonnan ráér majd a másnap reggeli mise alatt előszedni. Most nem az ilyen a gondolatoknak van az ideje.

Zoriac rövid bólintással köszöntötte mikor mellé ért, de Idonis észre sem vette a gesztust. A két férfi egy korban volt, együtt is nőttek fel, és Zoriac olyan közeli barát volt, amilyen közeli barátja csak egy jövendőbeli Királyi Örökösnek lehet. Idonis vegyes érzésekkel tekintett a jogarra. Egyfelől az egyik legszentebb jelképe volt az uralkodói és vallási hatalomnak, másfelől pedig az apja alvadt vére borította. Hallott már jelentéseket arról, hogy a lázadók számos durva utánzatot készítettek róla – a fegyvereket Khumaak-nak nevezték, apja gyilkosának tiszteletére. Idonis gyomra felfordult a gondolatra.

Nem először ezen az éjszakán elgondolkodott azon, hogyan is történhetett meg mindez. Beleegyezett, hogy apja társaságában eljön ezekre a civilizálatlan földekre, naiv reményeket táplálva, hogy majd a barbárokhoz el lehet juttatni isten szavát. Mostanra már réges-rég tudta, hogy a minmatarok soha nem fogják az Írásokat befogadni, és egy része örült is ennek – aggódva a Kinyilatkoztatás tisztaságáért a minmatarok hozzá nem értő kezei közt. Már jó ideje azonban csak szófordulatként, megszokásból nevezte őket barbároknak. Megismerve gazdag kultúrájukat, Idonis már nem volt képes kicsúfolni a hagyományaikat, ahogyan Ő és a barátai gyakran tették ezt még fiatal korukban, régen, amikor még a Birodalom szívében éltek.

Gondolatai önkéntelenül is a kis rejtekhely felé fordultak – ott lent a városban, és a ruganyos és kedves teremtmény felé, akinek a szenvedély és az odaadás szavait suttogta szeretkezés közben. Teljes lett volna a botránkozás családja és barátai körében, ha tudtak volna a mandulaszemű sötét bőrű starkmanir lányról, akinek a mosolya egyszerre volt szemérmes és kihívó.

Idonis hirtelen tudatára ébredt, hogy életének ez a része örökre véget ért. Most már Királyi Örökos volt. Vállát az Ardishapur család ezer generációjának súlya nyomta, alattvalók milliárdjainak a terhe, akik most rá tekintettek, támogatást és útmutatást várva. Az idilli életstílus, amit itt a Birodalom peremén élni tudott, örökre a múlté lett. Mintha óriási sziklák gördülnének – legbelül érezte, ahogy életének a sarokpontjai elmozdulnak, megváltoznak. Az érzés egyszerre volt számára magasztos, és félelmet keltő. Felegyenesedett, és a szemei összeszűkültek. Zoriac a barátjára nézett, majd fél lépést hátralépett. Idonis látta a szemében a felismerést.

- „A többi Örökös azok alapján fog megítélni, amit az elkövetkezendő néhány napban cselekszel Nagyuram” – mondta Zoriac csendesen – „Egy új Örökösnek bizonyítania kell az alkalmasságát az alattvalói és a Birodalom előtt.”

Idonis csak bólintott.

- „El kell takarítanod ezt a szemetet, amit apád hagyott.” – folytatta Zoriac – „Egyértelmű üzenetet kel küldened, hogy erős vezető vagy, méltó a Királyi Örökos címre.”

- „Mik a lehetőségeim?” – kérdezte Idonis, noha belül már tudta a választ, csak kimondva is hallani akarta.

- „Természetesen eltaposni ezt a lázadást, akármibe is kerül.”

- „Önmagában ez kevés.” – válaszolta Idonis, émelyegve a saját szavai hallatán, de tudva, hogy ki kell őket mondania – „Ahogy mondtad, üzenetet kell küldeni a többi Örökösnek. Egy lázadás elnyomása mindennapos cselekedet. Egy Örökös halálának megbosszulása nem az.”

- „Akkor mit kívánsz, hogy tegyek?” – kérdezte Zoriac.

- „A starkmanir törzs totális elpusztítását.” – Idonis szünetet tartott egy pillanatra és visszatartotta a lélegzetét, mialatt mentálisan összezúzott magában valamit – valahol nagyon mélyen a szívében. „Helyeztesd készenlétbe az orbitális flottát. A bolygóról és a városokból minden emberünket kivonod, és a flottához küldöd, egy napon belül. Ez a bolygó fáklyaként fog égni, hogy bevilágítsa a galaxist az Ardishapur ház erejével és isteni rendeltetésünknek a fényével. Kő kövön nem maradhat itt.”

Idonis a barátja szemébe nézett, mialatt beszélt, és látta benne a sajnálkozást. Tudta, hogy a saját szemei is ugyanezt tükrözik. Sajnálatot az élet iránt, amit elhagytak, sajnálatot azért, amivé válniuk kell, de mindenek fölött, sajnálatot amiatt, amit épp tenni készülnek. Még megengedett magának egy utolsó emléket a kis rejtekhelyről, minmatar szeretője hosszú, ölelő karjairól, és az álmokról, melyeket a minmatarok számára dédelgetett. Aztán hagyta az egészet elmenni. A Királyi Örökösök nem engedhetik meg maguknak az álmok luxusát.

„Eljött a mise ideje” – mondta, és sarkon fordulva elindult a kápolna felé.

Hozzászólások:

Bejelentkezés
Még több...