Zűr az űrben XII.

 

Egyszer mindennek vége szakad ...


Búcsú


… Éreztem már egy ideje, hogy valami nem stimmel nálunk a cégben. Ennek azért voltak látható okai is. Mégpedig az egyre fogyatkozó játékosok száma. „Hol vagytok emberek? Hol vagytok barátaim?” Eltűntek, mintha az űr nyelte volna el őket. És ez a vezetőségre is nagymértékben kihatott.

Olyannyira, hogy ceomnak már-már ahhoz sem igazán volt kedve, hogy velem repüljön. Pedig az egy jó dolog volt. Persze tudom számára nagy felelősség is, hogy ne kergessen bele valami anomáliába és vigyázzon rám, meg a hajócskámra. De tudtam, hogy már kezd sok lenni neki a felelősség.

Aztán jött az elhatározás. A nagy bejelentés, hogy „Ennyi volt, felszámolja a céget!” Hogy mi? A felismerés úgy vágott pofon, mintha egy warpoló Maelstrom-mel ütköztem volna hirtelen. Kavarogtak bennem a kérdések, a válaszok, a felismerések. De hát ez az otthonom, itt vagyok itthon az EVE világában, nem veheti ezt el tőlem. Tudom, kissé önzőn hangzik, mintha csak magamra gondolnék, de valójában nem csak rólam volt itt szó. Hiszen arra készült, hogy megsemmisíti több év munkáját. Eltörli azt amiért dolgozott, amiért dolgoztunk, amiért itt voltunk. Hogy eltörli azt a családot, amiért még mindig itt voltam, és naponta rányomtam a játék ikonjára.

Próbáltam érvelni, okosabbnál okosabb dolgokat a buksijába sulykolni … hatástalanul. De nem álltam meg ennyinél. Nem adtam fel, pedig hatástalannak tűntek próbálkozásaim. Nem szép dolog, de megzsaroltam, hogy ha beszünteti a céget, akkor nem állok vele szóba soha többet … Ha valaki, akkor ő tudta, hogy mennyit jelent számomra ez a mára már csöppnyire zsugorodott corp. Megértett. Belátta, hogy nem vethet véget valaminek, amit felépített csak azért, mert neki ez már sok.

Lemondott, átadta a vezetést másnak. Majd távozott a cégből és egy teljesen újat alapított. Egy egyszemélyes kis céget, ami csak az övé, és senki másé. Valahol fájt, hogy elhagyott minket, és hogy „magamra” maradtam … de valójában mindig egyedül voltam az én kis világomban, az én kis sajátságos játékommal. Ő most a saját egyedüli útját kezdte járni, és nem lehettem olyan szívtelen, hogy önző érdekek miatt azt mondjam, hogy ne menj. Helyette inkább támogattam, és biztattam, hogy ha ez az amire szüksége van, hogy elvonuljon a felelősség elől, akkor tegye meg, játsszon úgy, ahogy az számára a legmegfelelőbb …

Mi is elkezdtük építeni a saját kis életünket. Új ceommal elmentünk együtt agentezni. Meglehetősen furcsa volt a váltás. Hogy nem mondja senki azt, hogy várj, majd szólok, hogy mikor ugorhatsz be. Hogy nem adta meg senki a primery-t, hogy én is igazán fontos feladatot kaptam, és nem csak azért voltam ott, hogy hamarabb lelőjük az npc-ket. Furcsa volt, ismeretlen, de valahol jó is.

Aztán jöttek a magánéleti problémák … ismét. Gazdasági válság, a munkahelyem romokban, fizetés luxusnak számított. Nagy iramban új állás után kellett néznem. A játékot muszáj volt háttérbe szorítani a megcsappant anyagi helyzet miatt.

Kis idő alatt sikerült új munkahelyet találnom, ami rengeteg időt vett el – és vesz el most is (hála az égnek) – a szabadidőmből. Majd két hónap telt el úgy, hogy a volt munkahelyem nem fizette ki amivel tartozott, mikor leszámoltam. Sajnos az anyagi helyzetünk még mindig nem a legstabilabb, de már legalább úgy állunk, hogy be tudnám fizetni a havi játékidőt, de … Igen, most jön a DE, hogy időm még mindig nincs. És azt hiszem, hogy ez a játék időt is igényel, sajnos többet, mint amivel én jelenleg rendelkezem.

Ezért kedves barátaim, ismerőseim, játékos társaim most elbúcsúzom Tőletek. További jó játékot Nektek, és két el nem maradható mondat: Fly safe! És hogy ne feledjétek hogy éltem életem „utolsó” napjait: YARRRRR!!!

Judyt ideje elérte a végét, most beraktam egy krio kamrába, de várja azt a szép napot, mikor felébresztem, és azt írom a következő rész címeként, hogy:

„AZ IDŐ ÚJRA AZ ENYÉM!”

Hozzászólások:

Bejelentkezés
Még több...