Zűr az űrben VIII.

 

A nagy visszatérést követően kicsit más irányba fordult az élet, más dolgokat kezdtem csinálni. Már nem csak az EVP irányába nézelődtem, hanem kicsit kacsintgattam más játékstílus felé is ...

És újra repülök



Mintegy 9 hónap kihagyás után újra megjelentem corp. csatin. Volt is örömködés úgy a srácok részéről, mint az enyémről. Első elhatározásom pedig, hogy ha már van Hurrim (amit ugye ceom volt oly kedves és lehozott egyéb cuccaimmal együtt Metropilisba) akkor ideje, hogy megtanuljam irányítani is. Azonnal neki is ugrottam a nagy tanulásnak. Pár nap kérdése volt csupán és már be is ültem az én kis kedvencembe.

Első utam – persze nem egyedül tettem meg – az agenthez vezetett. Párom megvette első Maelstome-jét. És hárman – ceo, párom és én vagy ahogy én hívom magunkat A 3 grácia (tudom nem éppen passzol két pasira meg egy csajra) – neki indultunk, hogy kivégezzük az npcket. Örömmel vettük észre, hogy most már mennyivel könnyebben lövöldözöm le a lvl4-es ellenfeleket. Így azért könnyebb volt mindannyiunknak. A hajócskák csak úgy pukkantak szét. Ceom adta a targetet, és éppen hogy csak rálőttem – persze ez nem sikerült volna, ha ők nem lövik – már robbant is a célpont. Boldogan állapítottam meg, hogy igenis hatásos és ütős kis csapatot alkotunk. Elfogyott az ellenség, de aztán ugrottunk is tovább, hogy egy újabb csapattal végezzünk. Ezt megtettük még egyszer, majd vissza stationre. Küldetés leadva. Hajót váltottunk és irány salvagelni. Közben azért szorgalmasan scanneltünk is, nehogy valaki ránk ugorjon. Persze nem csak a „munkát” végeztük el, hanem volt időnk egy kis bohóckodásra is. Mwd bekapcs, és teljes sebességel rohantunk egymásnak. Jót nevettünk mikor a két hajó az „ütközés” következtében kifordult. Lehet, hogy gyerekes szórakozás, de akkor is élveztük. Majd vissza a cuccokkal stationre, összegyűjtöttük egy helyre, és már repültünk is az újabb küldetést végrehajtani. Munkánk meghozta a gyümölcsét. Egész szép kis összegeket kaszáltunk.

Napokig ezt csináltuk, majd egyik este szóltak a srácok, hogy menjek velük lőni, ergo ne az npcket lövöldözzem már, hanem igazi gondolkodó pilótákat lőjek le. Hezitáltam. Nem igazán volt kedvem hozzá. Tehát nem mentem és maradtam a magam dolgánál.

Kis idő elteltével viszont történt valami. Magánéletemben volt egy kis bukkanó, és valahogy ezen úgy bepörögtem, hogy nem akartam mást, csak lelőni valakit. Kicsit vicces volt a hirtelen váltás. Ceomat kértem, hogy segítsen felfittelni PVP-re a drágaságomat. Nos, hát nem ellenkezett, sőt mi több majd kiugrott a bőréből, hogy végre rálépek a kalózok útjára. Természetesen amit mondott, hogy mi is kell ehhez a fitthez, abból vajmi kevés cucc volt a hangáramban. Tehát indulás vásárolni. A hiányzó modulok megvétele után összeraktuk a hajócskámat. Tudom kívülről nem igazán látszik a változás, én mégis gyönyörködtem benne. Nekem valahogy másnak hatott – talán a tudat miatt –, de olyan harcias kis járgány lett belőle.

Induláshoz készülődtünk ceommal, mikor egyik régi corptag logolt fel, és megláttam localon. Majd kiugrottam a bőrömből úgy örültem neki. Azt hittem, hogy ezer éve nem is hallottam felőle. Ő ott volt mióta csak elkezdtem a játékot. Látta amikor először repültem, látta az első halálomat, látta amikor új hajóba tudtam ülni. Persze közben céget váltott, de azért mindig tartotta velem a kapcsolatot. Ő volt aki elkeresztelt kalóztündérnek, mikor még nem is PVP-ztem soha. Beszélgetni kezdtünk, és mondta, hogy ő is jön, ha nem gond. Nem telt bele sok, és a három PVP-re fittelt Hurricane kidokkolt a stationről. Szerintem csodás látványt nyújtottunk. És megindultunk meghódítani a világűrt.

„Úristen mit fogok én itt csinálni?” – gondoltam magamban. Reméltem, hogy nem várják el, hogy rögtön penge kis kalózlány legyen belőlem. Bevallom őszintén azért egy hangyányit izgultam. Röpködtünk kapuról kapura, mikor végre találtunk pár célpontot. És jöttek az utasítások. Ezt csináld, azt csináld, a szívem pedig a torkomban dobogott. Éreztem, ahogy a pulzusom felmegy és az ujjaim végében lüktet. Kissé még remegtem is az izgalomtól. A legrosszabb az volt, hogy egy gombóc képződött a torkomban, és nem tudtam megszólalni, hiába kérdeztek a fiúk. A kiszemelt áldozatok végül meglógtak pedig rohantunk utánuk ezerrel. Ekkor már lenyugodtam valamennyire, úgyhogy tudtam beszélni. Mondtam, hogy ne haragudjanak, de sajnos ez volt, ezért nem tudtam válaszolni. Megértették. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan kell reagálni mindenre, mikor az ember hús-vér játékosok ellen indul. Sikertelen akciónk után bedokkoltunk mi is. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán búcsút vettünk egymástól és valamikor hajnali 5 körül aludni mentünk. Bár nem sikerült elkapni a fiúkat, de azért elmondhattam hogy végre újra repülök …

Hozzászólások:

Bejelentkezés
Még több...